IntermezzoSzóval koreai kelés után (igen, direkt írtam) viszonylag egyszerűen megtaláltuk a buszpályaudvart. Annyi volt csak a nehézség, hogy pont csúcsidőben kellett metróznunk az összes csomagunkkal, és akkora tömeg volt, hogy legalább 4-5 metrót kellett várnunk, mire sikerült felszállnunk. Nem túlzok. Viszont olyan sűrűn jártak, hogy ilyet még Sanghajban sem láttam. Még bent állt a metrónk az állomáson, de már láttam a következő lámpáját. Ott hibáztunk amúgy, hogy nem a legforgalmasabb állomáshoz mentünk taxival. Ott ugyanis kiürült majdnem az egész vonat. Persze az utak is tömve voltak, szóval lehet, hogy időben azzal sem járunk jobban. Na de igazából mindegy, hagytunk elég időt magunknak, hogy ha ilyen tragédia történik, akkor se késsük le a buszunkat, ami 9-kor indul.
"Korai" - úgy lehet olvasni, hogy koreai. Egyik kollégámnak volt egy vicces beszéde Toastmastersen, mindenféle interjú-élményről. Amikor az IBM-hez interjúzott akkor még nem volt olyan jó az angolja. Kérdezte az interjúztató: "What kind of career plans you have?" Career kínai-angolul (Chinglish) ejtve "keríe". Kollégám nem nagyon értette a kérdést, de hát válaszolt ahogy tudott. "Well, there is South Korea and North Korea..." Interjúztató persze lefehéredett. :D
A metróról leszállva nem láttuk a pályaudvart, de megkérdeztünk valakit (teljesen elfelejtve a tegnapi gyötrelmeket) és elsőre jó irányba kalauzolt minket. Mondjuk összesen kb. 40 métert kellett menni, csak egy sarok mögött volt a pályaudvar, azért nem láttuk.
Elég kihaltnak tűnt, alig lézengett pár ember. Az egyik rögtön odajött hozzánk, és kérdezte, hogy Phuketre megyünk-e. Ez a leghíresebb nyaralósziget. Megint nem tudtam eldönteni, hogy csőbe akar húzni minket vagy itt dolgozik, és segít. Mondtuk, hogy Ko Sametre megyünk, erre mutatta, hogy melyik pénztárhoz kell mennünk. Úgy látszik itt dolgozott. A pénztárat persze eltévesztettük, de aztán ránk kiabált a nő, hogy hozzá menjünk. Mentünk is, megvettük a jegyet, visszautasítottuk a hajó jegyet (mert nekünk a hotel intézett hajót), aztán kicammogtunk a buszhoz.
Még volt fél óránk, szóval gondoltuk nézelődünk, veszünk valami elemúzsiát, stb., de mire odaértünk már óbégatott is egy ember a 22-es állomásról, hogy szálljunk fel. Igen ám, de mi azt az utasítást kaptuk a pénztárnál, hogy a 23-as állomásról indulunk majd. Szóval nem nagyon akartunk felszállni, motyogtuk, hogy de a 23-as, a 23-as. Aztán mutattuk a jegyünket is, hogy nekünk biztos nem jó a 22-es, de olyan meggyőzően mondták, hogy végülis felszálltunk.
Már elég sokan ültek a buszon, több külföldi is, ami valamennyire megnyugtatott. Először csak leültünk ahová akartunk, aztán viszonylag hamar szólt a főnök, hogy nem-nem, nem ide szól a jegyünk. Szóval átültünk a másik oldalra.
Az út viszonylag eseménytelenül zajlott, de azért voltak jó dolgok. Pl. kaptunk enni meg inni. Inni fél liter vizet, enni meg valami feketeribizlis vagy áfonyás kekszet. Az volt ráírva, hogy dewberry, amiről sosem hallottam még, de most megnéztem a szótárban és nem ismeri ezt a szót. Wikipedia alapján valami szederféleség.
Láttunk útközben mindenféle állatokat, meg szép hegyeket, de tengert azt nem. Már épp kezdtem kicsit szomorkodni, amikor Sophie felkiáltott, hogy látta a városkánk nevét kiírva, úgyhogy már közel vagyunk. Úgy is volt, ezután körülbelül 15 perccel már meg is érkeztünk.
Elég szoros volt a program, mert a hotel által üzemeltetett hajó 1:30-kor indult. Igen ám, csak mi azzal nem számoltunk, hogy ebben az aprócska faluban van vagy 8000 kikötő. És ahová a busz megérkezett, az nem az, ahonnan a mi hajónk indul. Itt kicsit kétségbe estünk, mert nem igazán tudtuk, hogy melyik a mi kikötőnk. Hittem én! Sophie tudta pontosan a nevét, és még azt is, hogy egy Stop nevű kis ABC-vel szembe van. Rövid kérdezősködés után kitaláltuk, hogy melyik irányba kell menni, és izgatott sietségünk eredményeként 10 perc után meg is találtuk.
Onnantól kezdve, hogy beléptünk a lounge-ba, hirtelen megváltozott az életünk. Nincs többé sietség, minden szépen megy magától, még a csomagjainkkal sem kell foglalkozni. Felcímkézték őket, és mosolygós thai hordárok kiszállították a hajóhoz, feltették a hajóra, később leszedték a hajóról, és még a hotelhez is kiszállították. Sőt, még banánt is kaptunk, hogy ne éhezzünk. Igaz, az enyém elég éretlen volt, de a gesztust értékeltem.
Sophie még elment a ABC-be némi elemózsiáért, mert fogalmunk sem volt, hogy mi vár ránk majd a szigeten. Na meg azért, mert teljesen beleszeretett a helyi instant nudliba! Itt más ízben gyártják, mint nálunk, és állítólag nagyon jó. Nekem kicsit csípős volt.
A hajóról nincs kép, de a boldog utasokrül igen. Ez még a kikötőben készült.
Ez már a nyíl tengeren.
Ez pedig már egész közel a szigethez. Reménykedtünk, hogy itt fogunk lakni, de sajnos nem. :)
Hanem itt!
Igazából nem ezekben, a kép bal oldalán van egy lépcső, az vitt fel a mi lakásunkhoz. Annyi a különbség, hogy miénk jobban a hegyoldalban volt, és egy épületben két lakosztály volt. De pazar kilátás volt a tengerre, volt teraszunk, és az egész szoba maga nagyon hangulatos volt.
Persze rögtön mentünk a tengernek. Már felfrissültünk az út után, főleg, hogy amint megérkeztünk a hotelhez (ahová egy nyitott platós terepjárón szálítottak, erről majd bővebben pár nappal később) már hideg narancslével vártak minket. Na meg az izgalom is felfrissített. Még egyikünk sem volt ilyen trópusi szigeten.
Gyorsan átvedlettünk fürdőruhába, és irány a víz! Saját tengerpartja volt a hotelnek, ahová csak a vendégek mehettek. Itt ért az első sokk! Olyan meleg volt a víz, hogy el sem tudtam képzelni ilyet. Eddig ahányszor tenger közelében voltam (persze ezek puttó európai tengerek), az mindig kutya hideg volt. Itt meg gond nélkük gázoltunk be, és már úsztunk is.
Illetve az elején még majdnem megfulladtunk, mert a sós vízre nem készültünk fel. Bár már úsztam tengerben, de valahogy kiment a fejemből, hogy ez tulajdonképpen sós. Szerencsére elég hamar hozzászoktunk, és már nem volt gond.
Gondolom már izgatottan várjátok, hogy előkerüljön pár fürdőruhás fénykép, de ez nem fog megtörténni. ;) Helyette mutatok apró rákokat.
Ezek a rákok baromi viccesek voltak. Tömegével voltak a tengerparton, de persze amint a közelükbe ment az ember, gyorsan elbújtak a föld alá. De nyugodt szívvel lehetett ott lépkedni, ahol amúgy hemzsegtek, mert olyan gyorsak, hogy épp mielőtt rájuk léptünk volna eltűntek. Viszont aztán ha nem mozogtam, akkor hamar előjöttek, és hagyták magukat fényképezni.
Ez az egész már a sziget legnagyobb strandján történt, ami a "város" mellett volt. Vicces volt hallani, hogy városként referálnak a sziget nyüzsgősebb részére. Mondjuk azt meg kell hagyni, hogy volt benne 3 utca, és tényleg itt volt minden. Találtunk 3 kisboltot, sok éttermet, mindenféle masszázs helyet, temérdek robogókölcsönzőt, meg még ki tudja mit. Na meg persze a strandot! A strand nagyon nyüzsgős volt, lehetett mindenfélét bérelni, volt rengeteg étterem meg úgy általánosságban sok ember.
Az volt a terv, hogy este megnézzük majd a tűznyelők meg tűzzsonglőrök bemutatóját, de 3 órát kellett volna várni rá, úgyhogy inkább elnapoltuk. Helyette elindultunk felfedezőútra. Láttunk egy szép sziklás részt, és az én unszolásomra meghódítottuk. Onnan aztán szépen látszott a strand is.
Sőt, még a naplementében is tudtunk fényképezkedni. (A trademark kalap persze elengedhetetlen.)
Aztán visszamentünk a tengerpartra, szerencsére még mielőtt besötétedett volna, mert azért a kövek nem voltak annyira biztonságosak. De a pihe-puha homokban aztán tudtunk gyönyörködni, hogy milyen szép is a naplemente.
Miután kinézelődük magunkat elindultunk hazafelé, de még előtte vacsoráztunk egyet. Mióta Kínában vagyok, annyi egészséges kaját eszek, hogy a hamburger előlépett a finmságok netovábbjává. A sok ismeretlen zöldség, meg szuperegészséges kaja után jól esik néha egy jó zsíros hamburger. :)
Az étteremben ért minket az újabb sokk! Nem tudom arról már írtam-e, de egész Thaiföld tele van kóbor kutyákkal. És senkit sem zavarnak. Valahonnan szereznek kaját, és békében él egymással ember és kutya. Nem volt ez másképp Ko Sameten sem. Temérdek kutyát láttunk, a legtöbb mondjuk csak döglött a parton. Mármint nem volt döglött, csak nem csinált semmit.
Az étteremben is volt egy-két kutya, akik notóriusan odamentek minden asztalhoz koldulni. Kivéve a miénkhez. Nagyon aranyos kutyák voltak, úgyhogy akartunk adni nekik valamit, de egyszerűen nem jöttek ide. Aztán amikor nagy nehezed magunkhoz édesgettük az egyiket, akkor nem akarta megenni amit adunk neki. Probálkoztunk hamburger zsemlével, ami szerintem kitűnő volt, és hasábburgonyával is, de csak megszaglászta, aztán unottan arrébb ment.
Na de ilyen hamar nam adjuk ám fel! Újra magunkhoz édesgettük, és valami egészen radikálisat próbáltunk meg. A garnélarák maradékát! És láss csodát, lelkesen elfogyasztotta!!! Ez az a kutya.
Amúgy később láttunk még cifrábbat. Egy másik túrista egy maradék csirkecombot adott oda egy kóbor kutyának, és NEM ETTE MEG!!! Megszaglászta az is, aztán unottan visszafeküdt. Elképesztő! Úgy látszik csak tengeri herkentyűket esznek ezek az elit kutyák. Garnélarákkal aztán később sikerünk volt egy macskánál is.
Ezzel az élménnyel a fejünkban hazaballagtunk, és bedőltünk az ágyba. Az egész útra jellemző volt, hogy elég hamar ágyba kerültünk. Szinte egész nap kint voltunk, meg sétáltunk, meg úsztunk, meg ámultunk, és úgy elfáradtunk, hogy szó sem volt éjszakázásról, mint otthon, hogy hajnali 2-kor az ember még a gép előtt ül. Jó volt. :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése