Mióta visszajöttem Shanghaiba és több időt töltök kettesben kedves barátnőmmel, azóta a lehető legnagyobb figyelmet szentelem neki, hogy soha semmi apró kő vagy hasonló ne kerüljön a biciklim kereke alá, amikor az utakat járom. Ennek ellenére lehet, hogy megtörtént a tragédia.
Persze az is lehet, hogy ez az élet rendje, de a lényeg, hogy tegnap a piros lámpánál várakozva észrevettem, hogy nagyon lapos a hátsóm. Mármint a hátsó kerekem. Szóval amikor hazaértem felpumpáltam, na meg az elsőbe is fújtam valamennyit, majd szépen lefeküdtem aludni. És reggelre a fogtündér hozott 5 RMB-t! Viszont elvitte a biciklim! A szemét!!!
Nem, fogtündérről szó sem volt, a bringám is a helyén maradt, viszont azt vettem észre, hogy csak úgy siklok az úton. Szinte alig kell tekerni, és amikor csak gurulok, akkor alig lassulok. Valaki gyakorlott bringás elmondhatná, hogy ez tényleg csak amiatt van, hogy több levegő van a kerékben, és kisebb felületen érintkezik az úttal, vagy valami varázslat is történt? A lényeg, hogy az eddigi tüdőmet kiköpöm biciklizésből egy kellemes kerekezés lett!
2012. november 19., hétfő
2012. november 18., vasárnap
Thaiföld - negyedik nap
A költözés. Azt kérdezitek miért? Hisz csak most érkeztünk. Elmondom.
Még a tervezés fázisában megállapodtunk, hogy egy éjszakát egy drága hotelben töltünk, csak hogy megtapasztaljuk milyen is a jólét, a maradékot meg egy olcsóbban. Az a hotel ahová megérkeztünk körülbelül 3-szor annyiba került, mint az, ahol a rabság hátralévő részét átvészeltük. Na de nézzük sorban mi is történt...
Reggel miután kikászálódtunk az ágyból egy hatalmas reggelivel nyitottuk a napot. Mintha már írtam volna, de érdemes elmondani még egyszer, hogy viszonylag hamar elaludtunk minden nap, mert a sok mozgás, firss levegő meg mittudomainmi miatt hamar elfáradtunk. Ennek persze az volt az előnye, hogy viszonylag hamar fel is keltünk.
Szóval a reggeli. All you can eat, de pincérrel! Jött, hozta a menüt, hogy akkor A, B, C vagy D menüt kérünk. Mondtam neki, én egy A-t, B-t és egy D-t. Sophie csak egyet kért talán. Aztán még kaptunk inni, meg volt croissant szabadrablás, meg mindenféle ital. Aztán kértem még egy A menüt, szóval a végére majd kipukkadtunk. Ja, és mindezt a tengerparton. Volt egy kis veranda szerűség a tengertől hozzávetőlegesen 10 méterre, úgyhogy árnykéban, de élvezve a meleg szellőt meg a remek kilátást somolyogtunk magunkban (meg hát nem csak magunkban), hogy milyen jó dolgunk is van.
Ezután persze irány a tenger! Az elején kicsit döglöttünk a napágyakon, hogy ne teljesen tele gyomorral fulladjunk bele a vízbe, én aztán még a napra is kimerészkedtem, hogy egy kis színt szerezzek, de aztán már nem volt más választásunk muszáj volt megint megtapasztalnunk milyen szuper meleg itt a víz!
Itt már bevetéshez készülődök...
Itt pedig már támadás közben. Ennyire tiszta volt a víz!
Miután kiúszkáltuk magunkat eljött a búcsú ideje. Megköszöntük a vendéglátást, de mivel ez nem volt elég vizettünk is érte. Most jött az izgalmas rész: a költözés!
Persze csinálhattuk volna urak módjára, hívunk egy taxit, beülünk hátra, és pezsgőt kortyolgatva felületes dolgokről társalgunk amíg meg nem érkezünk. De nem ez történt. De nem ám! Láttuk már korábban, hogy lehet itt motort meg homokfutót bérelni. (Homokfutó az ilyen négy kerekű terepre szánt akármi, ami baromi vagányan néz ki, és akárhol elmegy.) Na azt találtuk ki, hogy kibérelünk egy olyat, arra felülünk ketten, meg az összes csomagot is felügyeskedjük, és majd azzal teperünk az új szállásra. Sajnos a tervbe kis hiba csúszott, ugyanis az olcsóbb quad (homokfutó) csak egyszemélyes volt. A drágább meg túl drága. Szóval visszaszaladtunk a tervezőasztalhoz, és 1 quad helyett inkább 2 robogót béreltünk.
Én már mentem ugyan robogóval, de az sokkal gyengébb volt, és legalább 10 éve már. De inkább 15. Szóval amikor először gázt adtam, majdnem leestem. De én nem panaszkodhatok, szegény Sophie még életében nem ült se motoron, se robogón, most meg rögtön a mély vízben kezdte. (Nem, nem rohant bele a tengerbe, ez egy úgynevezett költői kép volt.) Az ismerkedés után szépen hazarobogtunk, hogy felszedjük a cuccainkat. Itt még beton út volt, úgyhogy egész jól ment minden. Nem mentünk gyorsan, és nem volt semmi probléma.
A probléma ott kezdődött, hogy hogyan applikáljuk fel az összes cuccunkat magunkra, magunkat meg a robogóra. Végül úgy osztottuk meg a dolgokat, hogy Sophie vitte a strandtáskáját meg a hátizsákomat, én meg a sporttáskám átvetettem a vállamon, a bőröndjét meg a lábammal szorítottam a robogóhoz.
És megindultunk.
Az elején nem volt semmi gond, ismertük is már az utat, kicsit bátrabban is mentünk, mint idefelé jövet, úgy éreztük mi vagyunk az utak (vagyis Az Út, mert összesen egy út van az egész szigeten) királyai.
Aztán egyszer csak egy jobb kanyar után eltűnt a betonút, és egy dagonyás földút vette kezdetét. És ez még mindig az elegánsabb útszakaszok egyike volt. Nem sok képet csináltam, mert koncentráltam, hogy el ne taknyoljak a verdával.
Nekem nem is volt problémám, viszont Sophie az egyik emelkedőn elesett. Szerencsére már elég lassan ment, és nem esett a motor a lábára, de azért lett pár kék-zöld folt meg ronda horzsolás a bal lábán. No meg az egész lelkesedése odalett, és a helyét a búskomor megkeseredettség vette át. (Újabb költői túlzás.) De tényleg kicsit megszeppent. Közölte, hogy ő innen tovább nem, és hogy én robogjak el a szállásig, aztán sétáljak vissza, aztán robogjak el vele is a szállásig.
Mivel sosem szokott ilyen lenni, ezért gondoltam, hogy komoly a dolog, úgyhogy rábólintottam a tervre, de aztán némi pihenés után (lásd lent) újra visszatért belé az erő, és együtt folytattuk.
Mondjuk innentől kezdve stratégiát is váltottunk. Eddig Sophie ment elöl, hogy lássam ha valami nem megy, és tudjak segíteni. Viszont most kitaláltuk, hogy jobb, ha én megyek elöl, és akkor látja, hogy hol érdemes menni. Ez így jobbnak is bizonyult, mert innentől kezdve jobban ment a dolog. Annak ellenére, hogy volt pár még ennél is nehezebb útszakasz.
Na de nem csak halálfélelemmel telt az utazás. Egyszer csak találtunk egy ilyen gyönyörű kilátót!
Aztán megint volt egy kis probléma. Nem emlékszem már, hogy itt volt (kép lent), vagy egy másik emelkedőn, ahol mondta a leányka, hogy üljek fel mögé, és vigyem fel a gépet, mert nem tudja. Na hát ez érdekes volt. Nem volt annyi eszünk (eszem), hogy 20 másodperc átrendeződést követve valami kényelmes pózban legyek a gépen, hanem csak úgy simán felültem mögő a robogóra. Ne felejtsük el, hogy Sophie vitte a nagy hátizsákomat. A póz ezek után úgy nézett ki, hogy én mint valami szerencsétlenség nyújtozkodok, hogy egyáltalán elérjem a kormányt. Amit ekkor még nem vettem észre, hogy a féket viszont már nem érem el.
Szóval megindultunk, kicsit nehézkesen, mert azért így csomagostul, kettecskén nehezek voltunk, de stramm kis gépek voltak ezek, szóval nem volt gond az emelkedő. Igen ám, csak aztán mindenféle mélyedések, meg szakadékok voltak jobbra, balra, és okosabbnak láttam kicsit lelassítani, csakhogy NEM ÉRTEM EL A FÉKET!!! Szóval fék helyett is csak gázt tudtam adni, ami majdnem az életünkbe került (talán nem), de a lényeg, hogy erősen kalapált a szívem amikor végre az emelkedő tetejére értünk és sikerült megállítani a gépet.
Na de nem volt hiábavaló a megpróbáltatásunk, mert aztán egyszer csak megtaláltuk a szállásunk. Érdekes módon a sorompó zárva volt, szóval nem tudtunk motorral behajtani, de még emberre tervezett kiskapu sem volt, szóval át kellett bújni a sorompó alatt. Ez kicsit lelombozott minket, mert ennél melegebb fogadtatásra vártunk. De aztán ahogy mentünk a tengerpart felé, kezdett megint jobb lenni a kedvünk. Egy hatalmas komplexum volt ez, rengeteg különálló házzal, szépen karbantartott zöld területtel, és a valaha volt legszebb tengerparttal!
És ugyanez a szakasz egy kicsit messzebbről is.
Találtunk jópár hintát is, ahol persze előbújt belőlem a gyerek.
Miután beköltöztünk, elhatároztuk, hogy visszamegyünk a városba. Eddigre Sophie már egész megszerette a motorozást, és mondta, hogy persze, hogy visszavezet. :) Ezért is szeretem!
Megint megálltunk a kilátónál, ahol készült egy fénykép a kalapomról és rólam.
Ja, meg csak úgy mutatóban, ekkora kátyúk voltak, és volt ahol nem is nagyon volt sima út, csak kátyú.
Boldog Sophie.
A robogókat 24 órára béreltük ugyan, de holnap nem jövünk be a városba, úgyhogy már ma visszaadtuk őket. Ezután lementünk a strandra, ahol a tervek szerint ma megnézzük majd a tűzzsonglőröket. Előtte még sétálgattunk az árusok és éttermek között.
És mivel az előadás csak 8-től kezdődött kitaláltuk, hogy beruházunk egy thai masszázsra. Sophie nézte ki a helyet, és azt kell, hogy mondjam nagyon jól döntött. Azt leszámítva, hogy az öltözőben/zuhanyzőban egy AKKORA pók volt, hogy majdnem összefostam magam, amikor megláttam. De aztán nem támadt ránk hála az égnek. (Ez simán akkora, mint egy madárpók, csak kisebb testű, hosszabb lábú.)
És a masszázs isteni volt!
Még sosem próbáltam thai masszázst, úgyhogy nem is tudtam mire számítsak. Ami kínai masszázson voltunk azután alig kaptam levegőt, mert minden csontomat összetörték. Ahhoz képest ez a mostani különösen más volt.
Nem tudom, hogy engem a főnök masszirozott-e, mert néha adott tanácsokat a nőnek, aki Sophie-t intézte, de a fickó nagyon értette a dolgát. Úgy tekergetett, meg nyomogatott, hogy annak minden épkézláb elmélet szerint fájnia kellett volna, és mégsem. Egyetlen egyszer volt, hogy amikor a lábamat nyomat meg csavarta, akkor egy kicsit fájt a derekamnál. Kérdezte, hogy fáj itt? (Mutatott valahová.) Mondom, nem, emitt fáj. Bólintott, állított valamit a lábfejemen, és máris eltűnt a fájdalom. Elképesztő volt. Egy óra masszázs, ilyen teljesen ellazult állapotban, a lehető legkényelmesebben, és a végére mind a kettőnket mintha kicseréltek volna. Az összes izületem gyönyörűen mozgott, még a vállam is, pedig az mindig recseg.
Tök vicces volt, hogy mielőtt bementünk lealkudtuk az árat, viszont annyira elégedettek voltunk mind a ketten, hogy mégis az eredeti árat fizettük. És ráadásul egymástől függetlenül jutottunk erre a következtetésre. :) Gondoltam magamban, hogy nem baj mennyit alkudtunk, és kifizetem az egészet, ez annyira jó volt. Aztán Sophie is mondta, hogy fizessük ki az egészet. :)
Ezután teljesen felfrissülve megint a tengerpart felé vettük az irányt. Nem csináltunk semmit, de nagyon megéheztünk, úgyhogy nem is néztük olyan sokáig a tűzzsonglőúröket. Pedig hihetetlen dolgokat műveltek!!! Szerintem ez a világ egyik legvagányabb munkája! Más kérdés, hogy 25 évesen mind naftalinmérgezést kap - vagy nem tudom mit isznak, ami aztán meggyullad.
A vacsora igazán kitűnő volt. Erről több képet is be kellett raknom, mert annyira szép volt minden. :)
Vacsora után még egy kicsit sétáltunk a tengerparton, aztán irány haza. Na igen, de hogyan is? Már nincs motorunk! Hát marad a taxi. Eddigre már megértettük miért kerül olyan sokba itt a taxi, és hogy miért terepjáró az összes. De azért úgy okoskodtunk, hogy hátha be tudunk társulni valahová. Egy darabig sétáltunk, de amikor egy egész utat ellepő hatalmas pocsolyán kellett átgázolnunk, akkor úgy döntöttünk, hogy akkor innen inkább taxival tovább. Szerencsére összetalálkoztunk kát angol lánnyal, akik szintén taxit kerestek, úgyhogy velük szövetkezve egy kicsit olcsóbb volt.
Mondjuk teljesen megérte az árát, mert egy nyitott platós terepjárón utazni a sötétben, kemény terepen hatalmas élmény. A fényszórók keltette árnyékok úgy mozogtak, mintha tele lett volna az erdő szörnyekkel, és úgy ugrabugráltunk a platón, hogy mire megérkeztünk, a masszázs által elővarázsolt ellazult állapot már sehol sem volt. Sajnos. Ennek ellenére, ez egy baromi jó nap volt!
2012. november 13., kedd
Kínai kuruzs... orvoslás
Nem csak otthon, hanem itthon is van kötelező éves, céges orvosi vizsgálat. Viszonylag egyszerűen leszerveztem a találkozót, bár sokkal több mindenről kellett dönteni, mint otthon. Otthon csak az időpont a kérdés. Itt különböző klinikák különböző ügyeletei közül lehetett választani, sőt még egy extra csomagot is kellett a normál vizsgálat mellé kijelölni. Na de azért sikeresen megbeszéltünk mindent, én pedig vártam a nagy napot.
A nagy nap előtt egy kis napon jött az e-mail, hogy nem-e lehetne-e, hogy egy másik állomásra menjek, mert amit kiválasztottam, ott nem beszélnek angolul. Mondtam, hogy jó, semmi probléma. Igen, de akkor új időpont is kell. Mindegy, azon már nem múlik. Szóval egy héttel odébb raktuk, és így ma reggel mentem.
Reggel 8-ra voltam hivatalos, éh gyomorra, de ezen kívül kómás is voltam a kevés alvástól. Azért megérkeztem időben, és itt ért az első meglepetés. Amikor mondtam, hogy nem beszélek kínaiul, úgy elkeseredtek, hogy már majdnem megsajnáltam őket. Azért nagy nehezen kerítettek valakit, aki legalább valamennyit tudott angolul, úgyhogy sikeresen átmentünk a regisztráción.
Maga a kórház, vagy nem is tudom minek hívjam, rendelő, hatalmas nagy volt, tiszta, egy kész labirintus. Először furcsáltam, hogy miért jön olyan engedelmesen mögöttem a recepciós lányka, de aztán pár pillanattal később világos lett. Az orvosok sem beszélnek angolul! Pár alap kifejezésen kívül, mint pl. hogy "Sit down."
Szóval tolmáccsal az oldalamon vándoroltam egyik vizsgálatról a másikra. Végülis sehol nem volt félreértés, de megértés sem nagyon. Az meg esélytelen volt, hogy valami extrát kérdezzek, pedig lett volna pár dolog, amit szívesen megdiskuráltam volna valami orvossal. Na mindegy.
Viszont! Életemben először szenvedő alanya voltam a kínai orvoslásnak. Itt már előre a lelkemre kötötte a lányka, hogy ne is várjak még egy apró angol szót sem. Ez Kínai Orvoslás! Beszélek kínaiul? Nem? Hát, pedig KELL. Mert ez KÍNAI ORVOSLÁS! Felmerült bennem a gyanú, hogy az egyetemen felvételi követelmény, hogy ne beszéljünk idegen nyelvet, hisz ez KÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍNAI ORVOSLÁS!!!
Ezek után a legnagyobb misztikumot vártam. Füstölőket, fejetlen kakast, félhományt, ehelyett egy Windows 3.1-re optimalizált szoftverrel találtam szembe magam. Doki szépen bekattintgatta az adataim, valamit bemondásra, valamit hasból. Pl. kérdezte mennyi a vérnyomásom. Mondom nem tudom. Nálunk otthon ezt meg szokták mérni. (Ezt már nem mondtam, csak gondoltam.) Mondtam, hogy alacsony szokott lenni, erre beírta 110/70-et. A keresztnevemet (DANIEL) kürölbelül egy percig gépelte. Már majdnem ott tartottam, hogy kirántom a kezéből a billentyűzetet és beírom én. Ezek után érthető, hogy annyira nem tartottam sokra tanult barátomat.
Következő lépés, feküdjek fel az asztalra. Felfeküdtem (előtte cípő, zokni le), aztán látom ám, hogy egy akkora behemót csipesz van a kezébe, mint talán csak kovácsoláshoz használnak. Itt elkezdtem leizzadni, mert már elképzeltem, hogy ezt most berakja az orromba, és kihúzza az agyam, de aztán csak egy vattapamacsot fogott meg vele, és valami taknyot kent a kezemre, lábamra. Amúgy legalább 5 helyen fürdettek meg takonyba, a hajamba kenték, nyakamra, mellkasomra, a végén már elég idegesítő volt. Persze nem takony volt, hanem valami gél, de az már részlet kérdés.
Na, a lényeg, hogy bekent valami géllel, aztán meg rám tett valami csipeszt, ami dróttal rá volt kötve egy érzékelőre. Ezt az érzékelőt aztán hozzáérintette a bekent részekhez, mire a programja az alap Windows csilingelő hangot hallatta. Ha nem lettem volna annyira megrémülve jót nevettem volna az egészen, de még mindig a nagy csipesz okozta sokk hatása alatt voltam. Ezt elég sokáig csinálta, néha tovább tartott, mire jött a csilingelés, néha hamar zenélt, aztán egyszer csak készen voltunk.
Visszavettem a zoknim, cipőm, és mire megint a helyemen voltam, már mindenféle vonalak voltak a monitoron, és a doki közölte, hogy a gyomrommal valami nincs rendben. Hát ez totál így van! Aztán nézi tovább, mondja, hogy elég későn szoktam lefeküdni. Ez is így van! Több dolgot nem mondott, gondolom azért, mert szuper egészséges vagyok, de ezzel a két jóslással is visszanyerte a hitelességét. És elképzelni sem tudom, honnan látta ezeket.
Mondjuk javaslatot nem mondott, hogy mit kellene csinálnom, hogy meggyógyuljak, de lehet csak azért, mert nem beszéltem KÍÍÍÍÍÍNAIUL és ez a szint már a tolmács lánykám képességeit is meghaladta. Elméletileg majd küldenek valamikor egy angol nyelvű eredményt.
Na és akkor még egy beszámoló: a nap, sőt, az év sokkja!
Az egyik ajtóra, ahová betereltek az volt írva, hogy "Male surgical". A surgical szótól mindig félek, mert azt vizionálom, hogy szikével szétkaszabolnak. Ehelyett egy roppant kedvesnek tűnő öreg bácsi fogadott, aki a legjobban beszlét angolul. Persze ez is kimerült abban, hogy honnan jöttem, és hogy mióta élek Kínában, de legalább próbálkozott valami párbeszéd félével. A többiek ezt meg sem próbálták.
Nézegette a pulzusom, a torkom, aztán egyszer csak látom, hogy valami maszk félét vesz elő. Veszi, veszi, de mire kivette a dobozból, már KÉT gumikesztyű lett belőle. Ajjaj, mindenki látta azokat a filmeket mi történik egy rendelőben, ha a doktor gumikesztyűt vesz fel. Mióta megtudtam, hogy van ilyen vizsgálat férfiaknál, azóta rettegek a naptól, amikor utólér. De a doktor még mindig velem szemben van, még van remény! Mondja, hogy gatya le, hát csinálom. Megnézi, hogy elöl minden rendben, én pedig szugeráltam, hogy akkor ezt itt most fejezzük is be. Mondta, hogy felhúzhatom a nadrágom, én pedig magamban hálát adtam, hogy ennyi volt.
De hát az élet nem habostorta! Még az övemhez sem értem, amikor minden kétséget kizáró mozdulattal jelezte, hogy itt az idő megfordulni, és megmarkolni az ágy szélét. Eddigre a gumikesztyűt, (ami amúgy a könyökéig ért, és ettől kezdtem újfent megrémülni) mérnöki precizitással finom vazelinréteggel borította.
Ha jól emlékszem csak az egyik kezével fogta a vállam, és amíg én a képzeletemből előhalásztam egy meseszép, békés hely képét, hogy oda meneküljek, addig tette, amit tennie kellett.
Azt hittem, hogy csak középkor környékén fog utólérni a végzet, de úgy látszik egyes kultúrákban már a zsenge 27 éveseket is ellenőrzik. Viszont a jó hír, hogy azt mondta minden rendben.
És akkor ezzel a gyönyörű költői képpek mára be is fejeztem.
A nagy nap előtt egy kis napon jött az e-mail, hogy nem-e lehetne-e, hogy egy másik állomásra menjek, mert amit kiválasztottam, ott nem beszélnek angolul. Mondtam, hogy jó, semmi probléma. Igen, de akkor új időpont is kell. Mindegy, azon már nem múlik. Szóval egy héttel odébb raktuk, és így ma reggel mentem.
Reggel 8-ra voltam hivatalos, éh gyomorra, de ezen kívül kómás is voltam a kevés alvástól. Azért megérkeztem időben, és itt ért az első meglepetés. Amikor mondtam, hogy nem beszélek kínaiul, úgy elkeseredtek, hogy már majdnem megsajnáltam őket. Azért nagy nehezen kerítettek valakit, aki legalább valamennyit tudott angolul, úgyhogy sikeresen átmentünk a regisztráción.
Maga a kórház, vagy nem is tudom minek hívjam, rendelő, hatalmas nagy volt, tiszta, egy kész labirintus. Először furcsáltam, hogy miért jön olyan engedelmesen mögöttem a recepciós lányka, de aztán pár pillanattal később világos lett. Az orvosok sem beszélnek angolul! Pár alap kifejezésen kívül, mint pl. hogy "Sit down."
Szóval tolmáccsal az oldalamon vándoroltam egyik vizsgálatról a másikra. Végülis sehol nem volt félreértés, de megértés sem nagyon. Az meg esélytelen volt, hogy valami extrát kérdezzek, pedig lett volna pár dolog, amit szívesen megdiskuráltam volna valami orvossal. Na mindegy.
Viszont! Életemben először szenvedő alanya voltam a kínai orvoslásnak. Itt már előre a lelkemre kötötte a lányka, hogy ne is várjak még egy apró angol szót sem. Ez Kínai Orvoslás! Beszélek kínaiul? Nem? Hát, pedig KELL. Mert ez KÍNAI ORVOSLÁS! Felmerült bennem a gyanú, hogy az egyetemen felvételi követelmény, hogy ne beszéljünk idegen nyelvet, hisz ez KÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍNAI ORVOSLÁS!!!
Ezek után a legnagyobb misztikumot vártam. Füstölőket, fejetlen kakast, félhományt, ehelyett egy Windows 3.1-re optimalizált szoftverrel találtam szembe magam. Doki szépen bekattintgatta az adataim, valamit bemondásra, valamit hasból. Pl. kérdezte mennyi a vérnyomásom. Mondom nem tudom. Nálunk otthon ezt meg szokták mérni. (Ezt már nem mondtam, csak gondoltam.) Mondtam, hogy alacsony szokott lenni, erre beírta 110/70-et. A keresztnevemet (DANIEL) kürölbelül egy percig gépelte. Már majdnem ott tartottam, hogy kirántom a kezéből a billentyűzetet és beírom én. Ezek után érthető, hogy annyira nem tartottam sokra tanult barátomat.
Következő lépés, feküdjek fel az asztalra. Felfeküdtem (előtte cípő, zokni le), aztán látom ám, hogy egy akkora behemót csipesz van a kezébe, mint talán csak kovácsoláshoz használnak. Itt elkezdtem leizzadni, mert már elképzeltem, hogy ezt most berakja az orromba, és kihúzza az agyam, de aztán csak egy vattapamacsot fogott meg vele, és valami taknyot kent a kezemre, lábamra. Amúgy legalább 5 helyen fürdettek meg takonyba, a hajamba kenték, nyakamra, mellkasomra, a végén már elég idegesítő volt. Persze nem takony volt, hanem valami gél, de az már részlet kérdés.
Na, a lényeg, hogy bekent valami géllel, aztán meg rám tett valami csipeszt, ami dróttal rá volt kötve egy érzékelőre. Ezt az érzékelőt aztán hozzáérintette a bekent részekhez, mire a programja az alap Windows csilingelő hangot hallatta. Ha nem lettem volna annyira megrémülve jót nevettem volna az egészen, de még mindig a nagy csipesz okozta sokk hatása alatt voltam. Ezt elég sokáig csinálta, néha tovább tartott, mire jött a csilingelés, néha hamar zenélt, aztán egyszer csak készen voltunk.
Visszavettem a zoknim, cipőm, és mire megint a helyemen voltam, már mindenféle vonalak voltak a monitoron, és a doki közölte, hogy a gyomrommal valami nincs rendben. Hát ez totál így van! Aztán nézi tovább, mondja, hogy elég későn szoktam lefeküdni. Ez is így van! Több dolgot nem mondott, gondolom azért, mert szuper egészséges vagyok, de ezzel a két jóslással is visszanyerte a hitelességét. És elképzelni sem tudom, honnan látta ezeket.
Mondjuk javaslatot nem mondott, hogy mit kellene csinálnom, hogy meggyógyuljak, de lehet csak azért, mert nem beszéltem KÍÍÍÍÍÍNAIUL és ez a szint már a tolmács lánykám képességeit is meghaladta. Elméletileg majd küldenek valamikor egy angol nyelvű eredményt.
Na és akkor még egy beszámoló: a nap, sőt, az év sokkja!
Az egyik ajtóra, ahová betereltek az volt írva, hogy "Male surgical". A surgical szótól mindig félek, mert azt vizionálom, hogy szikével szétkaszabolnak. Ehelyett egy roppant kedvesnek tűnő öreg bácsi fogadott, aki a legjobban beszlét angolul. Persze ez is kimerült abban, hogy honnan jöttem, és hogy mióta élek Kínában, de legalább próbálkozott valami párbeszéd félével. A többiek ezt meg sem próbálták.
Nézegette a pulzusom, a torkom, aztán egyszer csak látom, hogy valami maszk félét vesz elő. Veszi, veszi, de mire kivette a dobozból, már KÉT gumikesztyű lett belőle. Ajjaj, mindenki látta azokat a filmeket mi történik egy rendelőben, ha a doktor gumikesztyűt vesz fel. Mióta megtudtam, hogy van ilyen vizsgálat férfiaknál, azóta rettegek a naptól, amikor utólér. De a doktor még mindig velem szemben van, még van remény! Mondja, hogy gatya le, hát csinálom. Megnézi, hogy elöl minden rendben, én pedig szugeráltam, hogy akkor ezt itt most fejezzük is be. Mondta, hogy felhúzhatom a nadrágom, én pedig magamban hálát adtam, hogy ennyi volt.
De hát az élet nem habostorta! Még az övemhez sem értem, amikor minden kétséget kizáró mozdulattal jelezte, hogy itt az idő megfordulni, és megmarkolni az ágy szélét. Eddigre a gumikesztyűt, (ami amúgy a könyökéig ért, és ettől kezdtem újfent megrémülni) mérnöki precizitással finom vazelinréteggel borította.
Ha jól emlékszem csak az egyik kezével fogta a vállam, és amíg én a képzeletemből előhalásztam egy meseszép, békés hely képét, hogy oda meneküljek, addig tette, amit tennie kellett.
Azt hittem, hogy csak középkor környékén fog utólérni a végzet, de úgy látszik egyes kultúrákban már a zsenge 27 éveseket is ellenőrzik. Viszont a jó hír, hogy azt mondta minden rendben.
És akkor ezzel a gyönyörű költői képpek mára be is fejeztem.
2012. november 12., hétfő
Shenyang conference
Igen, megint egy Toastmasters-gyanús bejegyzés. (Huhh, olyan régen írtam magyarul, hogy nem találom a betűket... Többet kellene írkafirkálnom.)
Hétvégén District konferencia volt egy Shenyang nevű vidéki városkában. Ez Kína elég északi részén van, viszonylag közel az észak-koreai határhoz. Térkép alaján olyan 200-250 km, de hát az nálunk közel van. Főleg faluhelyen, ahol csak 8 millióan laknak egy városban.
Péntek délutántól vasárnap délutánig tartott a program, és contest chair voltam az evaluation contest elődöntőn. A contest chair az, aki levezényli az egész versenyt. Én melegítem be a közönséget, vezetem be a szabályokat, szólítom a versenyzőket, kezelem, ha valami probléma van, és a végén persze én hirdetem ki az eredményt. Ilyen rangos versenyen még nem voltam contest chair, szóval izgatottan készültem már egy héttel a verseny előtt. Előre megírtam az egész beszédemet, átrágtam magam újra a szabálykönyvön, bejelöltem, hogy ebből mit kell a nagyközönség előtt elmondanom, mit kell a versenyzők eligazításán elmondanom, mindent szépen leírtam, kinyomtattam, gyakoroltam. Felhívtam az összes versenyzőmet már hétfőn, hogy megbeszéljük a verseny előtti teendőket. Na száz szónak is egy a vége, száz lónak is elég egy zászló, vagy egy szász ló... Igazi kis költő vagyok, Geszti Péter-i adottságokkal!
Péntek reggel hajnali 5:40-kor keltem (ez előző mondat szándékosan maradt a levegőben), szerencsére várakozott pár taxi a ház előtt, úgyhogy hamar elvittek a metróhoz, ott meg elcsíptem a legelső járatot (persze kinéztem mikor megy, azért csíptem el), és gond nélkül megérkeztem a reptérre. Ugyan nem 2 órával korábban, mert valahogy nagyon elszámoltam a menetidőt, meg az egész kimenetelt, de így is volt még elég idő. Főleg, hogy nem volt csomagom, amit fel kellett volna adni, a jegyet meg az automata kiadta.
Persze én egyedül nem mertem volna még a pokoli masina közelébe se menni, de amint felértem a 2. emeletre (innen indulnak a gépek), máris láttam egy ismerős arcot. Egy hasonszőrű Toastmastert, akivel körülbelül egy éve találkoztam. Megörültünk egymásnak, aztán mentünk a gépünkhöz.
Security gond nélkül lement, aztán bent találtam is egy Family Martot (ez ilyen helyi kis ABC), ahol vettem péksüteményt meg italt, úgyhogy a reggelim is megvolt. Ahogy várakozunk ott bent, egyszer csak találunk két másik Toastmastert. Úgyhogy már 4-en várakoztunk. Különböző gépekkel mentünk ugyan (vagyis 3-an ugyanazzal, a 4. egy másikkal), de elég közel indultak egymáshoz. A repülőn aztán összetalálkoztunk még újabb emberekkel, úgyhogy mire megérkeztünk Shenyang-ba (a G-t nem ejtük) már 7-en voltunk. Gyorsan fogtunk egy taxit, aztán bő 40 perc múlva a hotelnél voltunk.
Mi külföldiek nem lakhattunk ebben a hotelben mert van valami köze a hadsereghez, és csak kínaiak lakhatnak ott. De az én hotelem sem volt túl messze, körülbelül 10 perc séta, és mint kiderült a legtöbb külföldi ugyanide foglalt szobát, úgyhogy jó kis társaság verődött össze.
Ahogy megérkeztem lecuccoltam, felöltöztem szépen királyi gúnyába, aztán újra átmentem a szövegen, hogy a fontos részek biztos jól menjenek. Az utolsó gyakorlás alkalmával jöttem rá, hogy az egyik viccem, amivel a bevezetőt terveztem jó csattanósan lezárni az ebben a városban nem fog működni, mert egy shanghaii (ezt most vajon így kell toldalékolni?) tévé sorozatra utaltam benne, úgyhogy azt gyorsan átírtam egy univerzális viccre. Aztán izgatottan nekilendültem a nagyvilágnak.
A regisztráción már túl voltam, szóval felmentem felmérni a terepet. Maga a hotel nem volt annyira elegáns, mint általában, de azért megfelelt. Lassan kezdtek szállingózni a versenyzőim is, és az előző verseny is hamarabb befejeződött, úgyhogy volt idő bőven felkészülni. Sajnos az egyik résztvevő lekéste a gépét, úgyhogy nem ért ide a versenyre, így csak 5-en voltak.
Mint tudjátok én vagyok saját magam legszigorúbb bírája, de be kell valljam, egyszerűen zseniális voltam a színpadon! Megérte az a rengeteg készülődés. A bevezető jó hangulatban telt, a közönség nevetett, ahol kellett neki. A szabályokat jól, érthetőeen modtam el, és az egész verseny nagyon profi módon ment le. Olyannyira profi módon, hogy utána jöttek oda az emberek még másnap is gratulálni, hogy milyen jó volt, és hogy még nem láttak sose ilyen profi contest chairt. Volt egy srác, aki mondta, hogy már pénteken akart gratulálni, de nem talált, csak a szombat esti gála vacsora alatt látott meg végre, és akkor jött oda. Szóval hízott a májam. De amúgy tényleg egyik contest chair sem volt ennyire összeszedett meg profi.
Viszont tanultam is valamit belőle (azon kívül, hogy "proper preparation prevails"). Miután lement a dolog, megkérdeztem egy profit, hogy mi a véleménye, és mondta, hogy nagyon feszültnek tűntem a színpadon. Ezen meglepődtem, mert tök jól éreztem magam, meg nem izgultam egyáltalán, szóval kicsit beleástuk magunkat a témába, hogy miért is tűntem feszültnek, és kiderült, hogy az a póz (vigyázállás, kezek magam mellett) amiben voltam a versenyzők közötti egy perces szünetben borzasztó természetellenes. Már többször kaptam olyan visszajelzést, hogy feszültnek tűnök, de azt senki sem tudta megmondani, hogy pontosan miért is. Úgyhogy most megörültem ennek az új információnak, mert igazából ez egy teljesen tudatos beállás volt. Valamiért abban a hitben voltam, hogy ez így professzionális. De amikor visszamentem a hotelbe, és megnéztem a tükörben... hát borzasztóan nézett ki.
A tanács az volt, hogy álljak kis terpeszbe, és a karom magam előtt tartsam. Sőt, akár nagyon (NAGYON) lassan mozgathatom is a csípőm kicsit balról jobbra, jobbról balra, hogy ne csak mint egy darab fa.. álljak ott. Megnéztem ezt is tükörben, és sokkal természetesebb. És egyáltalán nem néz ki slendriánul, mint azt gondoltam. Szóval legközelebb még jobb lesz. :)
Tudom, hogy vannak olyan destruktív elemek odakint, akiket annyira nem hoz lázba a Toastmasters, úgyhogy innentől kezdve kicsit kevesebb részlettel fogom illusztrálni a történteket.
Este páran (6-an) találtunk egy bárt, és iszogattunk egy kicsit mielőtt nyugovóra tértünk volna. Amúgy egy "most amazing" bar volt. A sok toronyház között egy kis földszintes házikó, amire nagy betűkkel ki volt írva, hogy BAR. Az "A" olyan furán kanyargott, hogy elsőre minden azt olvasta, hogy BEAR, de aztán megértettük, hogy nem medvéről van szó.
Bent még bizarrab volt a hangulat. Feszület a falon, az egyik ablakot mintha egy templomból hozták volna, a plafonról rengeteg szárított növény lógott. Viszont a kiszolgálás jó volt, és az árak NAGYON olcsóak. Legalábbis shanghaii viszonylatban. Olyan, mint amikor Pestról lemegy a paraszt Felsőzsolcára bulizni, és 1700 forintból hulla részegre issza magát - az egész társaság.
Mi azért idáig nem fajultunk, csak pár sört ittunk, viszont nagyon jót beszélgettünk.
Ja, de előtte az egész konferencia legjobb pillanata. Ahogy este mentem az én hotelemből a konferencia hoteljébe, hogy találkozzak Jerellel (ő az a tréner, akivel ha minden jól megy elkezdem a profi speaker karrierem), látom ám, hogy egy indiai (vagy legalábbis sötétebb bőrű) fickó épp jelentkezik be a hotelbe. Nézem, hogy ki lehet az, mert volt egy olyan érzésem, hogy ismerem. Felém fordul, és Rakesh az, az egyik legjobb barátom Shanghaiból, aki amíg én Budapesten voltam elköltözött Pekingbe. Ez volt az egyetlen szomorú hír, ami a visszajövetelemkor várt. Hát úgy megörültünk egymásnak, nem hittem, hogy így összefutunk!
Na most már tényleg belehúzok, mert menni kell aludni. Szóval minden jó volt, tanultam érdekes dolgokat, főleg apróságokról, amikre most elkezdek tudatosan figyelni, hogy beépüljenek a természetes stílusomba. A konferencia sztárvendége a tavalyi világbajnoki 2. helyezett volt, egy kínai fickó, és nagyon jó keynote beszédet meg workshopot tartott. Sok hasznos dolgot ellestem tőle azon kívül is amit mondott.
Még lenne mit mesélnem, de az már így is elég hosszú, és holnap éves orvosi vizsgálatra megyek úgyhogy tök korán kell kelnem.
Meg majd jönnek még a thaiföldi út újabb részletei is, nem feletkeztem meg róluk.
Hétvégén District konferencia volt egy Shenyang nevű vidéki városkában. Ez Kína elég északi részén van, viszonylag közel az észak-koreai határhoz. Térkép alaján olyan 200-250 km, de hát az nálunk közel van. Főleg faluhelyen, ahol csak 8 millióan laknak egy városban.
Péntek délutántól vasárnap délutánig tartott a program, és contest chair voltam az evaluation contest elődöntőn. A contest chair az, aki levezényli az egész versenyt. Én melegítem be a közönséget, vezetem be a szabályokat, szólítom a versenyzőket, kezelem, ha valami probléma van, és a végén persze én hirdetem ki az eredményt. Ilyen rangos versenyen még nem voltam contest chair, szóval izgatottan készültem már egy héttel a verseny előtt. Előre megírtam az egész beszédemet, átrágtam magam újra a szabálykönyvön, bejelöltem, hogy ebből mit kell a nagyközönség előtt elmondanom, mit kell a versenyzők eligazításán elmondanom, mindent szépen leírtam, kinyomtattam, gyakoroltam. Felhívtam az összes versenyzőmet már hétfőn, hogy megbeszéljük a verseny előtti teendőket. Na száz szónak is egy a vége, száz lónak is elég egy zászló, vagy egy szász ló... Igazi kis költő vagyok, Geszti Péter-i adottságokkal!
Péntek reggel hajnali 5:40-kor keltem (ez előző mondat szándékosan maradt a levegőben), szerencsére várakozott pár taxi a ház előtt, úgyhogy hamar elvittek a metróhoz, ott meg elcsíptem a legelső járatot (persze kinéztem mikor megy, azért csíptem el), és gond nélkül megérkeztem a reptérre. Ugyan nem 2 órával korábban, mert valahogy nagyon elszámoltam a menetidőt, meg az egész kimenetelt, de így is volt még elég idő. Főleg, hogy nem volt csomagom, amit fel kellett volna adni, a jegyet meg az automata kiadta.
Persze én egyedül nem mertem volna még a pokoli masina közelébe se menni, de amint felértem a 2. emeletre (innen indulnak a gépek), máris láttam egy ismerős arcot. Egy hasonszőrű Toastmastert, akivel körülbelül egy éve találkoztam. Megörültünk egymásnak, aztán mentünk a gépünkhöz.
Security gond nélkül lement, aztán bent találtam is egy Family Martot (ez ilyen helyi kis ABC), ahol vettem péksüteményt meg italt, úgyhogy a reggelim is megvolt. Ahogy várakozunk ott bent, egyszer csak találunk két másik Toastmastert. Úgyhogy már 4-en várakoztunk. Különböző gépekkel mentünk ugyan (vagyis 3-an ugyanazzal, a 4. egy másikkal), de elég közel indultak egymáshoz. A repülőn aztán összetalálkoztunk még újabb emberekkel, úgyhogy mire megérkeztünk Shenyang-ba (a G-t nem ejtük) már 7-en voltunk. Gyorsan fogtunk egy taxit, aztán bő 40 perc múlva a hotelnél voltunk.
Mi külföldiek nem lakhattunk ebben a hotelben mert van valami köze a hadsereghez, és csak kínaiak lakhatnak ott. De az én hotelem sem volt túl messze, körülbelül 10 perc séta, és mint kiderült a legtöbb külföldi ugyanide foglalt szobát, úgyhogy jó kis társaság verődött össze.
Ahogy megérkeztem lecuccoltam, felöltöztem szépen királyi gúnyába, aztán újra átmentem a szövegen, hogy a fontos részek biztos jól menjenek. Az utolsó gyakorlás alkalmával jöttem rá, hogy az egyik viccem, amivel a bevezetőt terveztem jó csattanósan lezárni az ebben a városban nem fog működni, mert egy shanghaii (ezt most vajon így kell toldalékolni?) tévé sorozatra utaltam benne, úgyhogy azt gyorsan átírtam egy univerzális viccre. Aztán izgatottan nekilendültem a nagyvilágnak.
A regisztráción már túl voltam, szóval felmentem felmérni a terepet. Maga a hotel nem volt annyira elegáns, mint általában, de azért megfelelt. Lassan kezdtek szállingózni a versenyzőim is, és az előző verseny is hamarabb befejeződött, úgyhogy volt idő bőven felkészülni. Sajnos az egyik résztvevő lekéste a gépét, úgyhogy nem ért ide a versenyre, így csak 5-en voltak.
Mint tudjátok én vagyok saját magam legszigorúbb bírája, de be kell valljam, egyszerűen zseniális voltam a színpadon! Megérte az a rengeteg készülődés. A bevezető jó hangulatban telt, a közönség nevetett, ahol kellett neki. A szabályokat jól, érthetőeen modtam el, és az egész verseny nagyon profi módon ment le. Olyannyira profi módon, hogy utána jöttek oda az emberek még másnap is gratulálni, hogy milyen jó volt, és hogy még nem láttak sose ilyen profi contest chairt. Volt egy srác, aki mondta, hogy már pénteken akart gratulálni, de nem talált, csak a szombat esti gála vacsora alatt látott meg végre, és akkor jött oda. Szóval hízott a májam. De amúgy tényleg egyik contest chair sem volt ennyire összeszedett meg profi.
Viszont tanultam is valamit belőle (azon kívül, hogy "proper preparation prevails"). Miután lement a dolog, megkérdeztem egy profit, hogy mi a véleménye, és mondta, hogy nagyon feszültnek tűntem a színpadon. Ezen meglepődtem, mert tök jól éreztem magam, meg nem izgultam egyáltalán, szóval kicsit beleástuk magunkat a témába, hogy miért is tűntem feszültnek, és kiderült, hogy az a póz (vigyázállás, kezek magam mellett) amiben voltam a versenyzők közötti egy perces szünetben borzasztó természetellenes. Már többször kaptam olyan visszajelzést, hogy feszültnek tűnök, de azt senki sem tudta megmondani, hogy pontosan miért is. Úgyhogy most megörültem ennek az új információnak, mert igazából ez egy teljesen tudatos beállás volt. Valamiért abban a hitben voltam, hogy ez így professzionális. De amikor visszamentem a hotelbe, és megnéztem a tükörben... hát borzasztóan nézett ki.
A tanács az volt, hogy álljak kis terpeszbe, és a karom magam előtt tartsam. Sőt, akár nagyon (NAGYON) lassan mozgathatom is a csípőm kicsit balról jobbra, jobbról balra, hogy ne csak mint egy darab fa.. álljak ott. Megnéztem ezt is tükörben, és sokkal természetesebb. És egyáltalán nem néz ki slendriánul, mint azt gondoltam. Szóval legközelebb még jobb lesz. :)
Tudom, hogy vannak olyan destruktív elemek odakint, akiket annyira nem hoz lázba a Toastmasters, úgyhogy innentől kezdve kicsit kevesebb részlettel fogom illusztrálni a történteket.
Este páran (6-an) találtunk egy bárt, és iszogattunk egy kicsit mielőtt nyugovóra tértünk volna. Amúgy egy "most amazing" bar volt. A sok toronyház között egy kis földszintes házikó, amire nagy betűkkel ki volt írva, hogy BAR. Az "A" olyan furán kanyargott, hogy elsőre minden azt olvasta, hogy BEAR, de aztán megértettük, hogy nem medvéről van szó.
Bent még bizarrab volt a hangulat. Feszület a falon, az egyik ablakot mintha egy templomból hozták volna, a plafonról rengeteg szárított növény lógott. Viszont a kiszolgálás jó volt, és az árak NAGYON olcsóak. Legalábbis shanghaii viszonylatban. Olyan, mint amikor Pestról lemegy a paraszt Felsőzsolcára bulizni, és 1700 forintból hulla részegre issza magát - az egész társaság.
Mi azért idáig nem fajultunk, csak pár sört ittunk, viszont nagyon jót beszélgettünk.
Ja, de előtte az egész konferencia legjobb pillanata. Ahogy este mentem az én hotelemből a konferencia hoteljébe, hogy találkozzak Jerellel (ő az a tréner, akivel ha minden jól megy elkezdem a profi speaker karrierem), látom ám, hogy egy indiai (vagy legalábbis sötétebb bőrű) fickó épp jelentkezik be a hotelbe. Nézem, hogy ki lehet az, mert volt egy olyan érzésem, hogy ismerem. Felém fordul, és Rakesh az, az egyik legjobb barátom Shanghaiból, aki amíg én Budapesten voltam elköltözött Pekingbe. Ez volt az egyetlen szomorú hír, ami a visszajövetelemkor várt. Hát úgy megörültünk egymásnak, nem hittem, hogy így összefutunk!
Na most már tényleg belehúzok, mert menni kell aludni. Szóval minden jó volt, tanultam érdekes dolgokat, főleg apróságokról, amikre most elkezdek tudatosan figyelni, hogy beépüljenek a természetes stílusomba. A konferencia sztárvendége a tavalyi világbajnoki 2. helyezett volt, egy kínai fickó, és nagyon jó keynote beszédet meg workshopot tartott. Sok hasznos dolgot ellestem tőle azon kívül is amit mondott.
Még lenne mit mesélnem, de az már így is elég hosszú, és holnap éves orvosi vizsgálatra megyek úgyhogy tök korán kell kelnem.
Meg majd jönnek még a thaiföldi út újabb részletei is, nem feletkeztem meg róluk.
2012. november 1., csütörtök
De hisz ez beszél!
Elkezdtem tegnap írni ezt a bejegyzést, de be akartam linkelni az egyik Napirajzot, amire a cím (részben) utal, és hát elment az idő napirajz nézegetéssel. Szóval próbáljuk meg újra!
Egyesek talán már kitalálták, hogy Toastmasters témájú lesz ez a kis szösszenetecskécske. Kecske.
Pár hete ugye megvolt az első professional speechem. Szalmát ugyan nem kaptam érte, de még kézpénzt sem. Sőt, a fickó még azóta sem reagált az én ajánlatomra, hogy állandó tanár helyett vendégelőadó lennék.
Na de nem ez a lényeg. A lényeg, hgoy kedden egy új céges klub demo meetingjén voltam, és ott beszéltem arról, hogy miért is jó karrier szempontból Toastmastersre járni. Egy másik vendég pedig egy tréning / consulting cég tulajdonosa volt.
Meeting után odajött hozzám, és kérdezte, hogy teljes munkaidőben dolgozok-e a cégemnél. Mondtam, hogy igen. Erre kicsit elkedvetlenedett, de aztán csak úgy mellékesen megjegyeztem, hogy de épp most próbálok beindítani egy speaking businesst. Erre felkapta a fejét, és megállapodtunk, hogy leülünk beszélni erről. :) Szóval lehet, hogy hamarabb alakul valami, mint gondoltam. Ha be tudok társulni egy már meglévő, működő vállalkozásba, az lenne a legjobb első lépés. Aztán utána még akárhogy is alakulhat a dolog. Mindenesetre most optimista vagyok.
A másik hír, hogy hosszú-hosszú készülődés után sikerült egy egész ügyes motivációs beszédet összeraknom. Van most ez a tervem, hogy csináljak egy össznépi céges speech contestet. Erről beszéltem azzal a titkolt vagy nem titkolt szándékkal, hogy motiváljam az embereket, hogy segítsenek a szervezésben.
Ami az érdekesség volt, hogy sales speech helyett szinte az egész beszédben vizualizáltam, hogy mi fog történni, hogy fogják érezni magukat a különböző résztvevők, stb., és ez meglepően hatásos volt! Olyannyira, hogy az iroda vezetője, aki valami isteni csoda folytán a beszédem előtt 5 perccel futott be a meetingre, utána odajött, és áradozott, hogy ez milyen jó ötlet, és hogy küldjem el neki a beszédet videón, és majd ő továbbítja a globális people's initiative főnöknek, aki az ilyen alkalmazottak jólétét javító programokat felügyeli, hogy tudunk-e valami költőpénzt szerezni a versenyre. :) Úgyhogy ezzel kapcsolatban is optimista vagyok. Remélem sikerül a többi irodában lévő klubtagokat is fellelkesítenem, és akkor egy remek versenyünk lesz. :)
Egyesek talán már kitalálták, hogy Toastmasters témájú lesz ez a kis szösszenetecskécske. Kecske.
Pár hete ugye megvolt az első professional speechem. Szalmát ugyan nem kaptam érte, de még kézpénzt sem. Sőt, a fickó még azóta sem reagált az én ajánlatomra, hogy állandó tanár helyett vendégelőadó lennék.
Na de nem ez a lényeg. A lényeg, hgoy kedden egy új céges klub demo meetingjén voltam, és ott beszéltem arról, hogy miért is jó karrier szempontból Toastmastersre járni. Egy másik vendég pedig egy tréning / consulting cég tulajdonosa volt.
Meeting után odajött hozzám, és kérdezte, hogy teljes munkaidőben dolgozok-e a cégemnél. Mondtam, hogy igen. Erre kicsit elkedvetlenedett, de aztán csak úgy mellékesen megjegyeztem, hogy de épp most próbálok beindítani egy speaking businesst. Erre felkapta a fejét, és megállapodtunk, hogy leülünk beszélni erről. :) Szóval lehet, hogy hamarabb alakul valami, mint gondoltam. Ha be tudok társulni egy már meglévő, működő vállalkozásba, az lenne a legjobb első lépés. Aztán utána még akárhogy is alakulhat a dolog. Mindenesetre most optimista vagyok.
A másik hír, hogy hosszú-hosszú készülődés után sikerült egy egész ügyes motivációs beszédet összeraknom. Van most ez a tervem, hogy csináljak egy össznépi céges speech contestet. Erről beszéltem azzal a titkolt vagy nem titkolt szándékkal, hogy motiváljam az embereket, hogy segítsenek a szervezésben.
Ami az érdekesség volt, hogy sales speech helyett szinte az egész beszédben vizualizáltam, hogy mi fog történni, hogy fogják érezni magukat a különböző résztvevők, stb., és ez meglepően hatásos volt! Olyannyira, hogy az iroda vezetője, aki valami isteni csoda folytán a beszédem előtt 5 perccel futott be a meetingre, utána odajött, és áradozott, hogy ez milyen jó ötlet, és hogy küldjem el neki a beszédet videón, és majd ő továbbítja a globális people's initiative főnöknek, aki az ilyen alkalmazottak jólétét javító programokat felügyeli, hogy tudunk-e valami költőpénzt szerezni a versenyre. :) Úgyhogy ezzel kapcsolatban is optimista vagyok. Remélem sikerül a többi irodában lévő klubtagokat is fellelkesítenem, és akkor egy remek versenyünk lesz. :)
2012. október 28., vasárnap
Thaiföld - harmadik nap
Ma még korábban keltünk, mint tegnap. Úgy látszik ez a túra arra van predesztinálva, hogy hozzászoktasson minket a korai keléshez.
A metróról leszállva nem láttuk a pályaudvart, de megkérdeztünk valakit (teljesen elfelejtve a tegnapi gyötrelmeket) és elsőre jó irányba kalauzolt minket. Mondjuk összesen kb. 40 métert kellett menni, csak egy sarok mögött volt a pályaudvar, azért nem láttuk.
Elég kihaltnak tűnt, alig lézengett pár ember. Az egyik rögtön odajött hozzánk, és kérdezte, hogy Phuketre megyünk-e. Ez a leghíresebb nyaralósziget. Megint nem tudtam eldönteni, hogy csőbe akar húzni minket vagy itt dolgozik, és segít. Mondtuk, hogy Ko Sametre megyünk, erre mutatta, hogy melyik pénztárhoz kell mennünk. Úgy látszik itt dolgozott. A pénztárat persze eltévesztettük, de aztán ránk kiabált a nő, hogy hozzá menjünk. Mentünk is, megvettük a jegyet, visszautasítottuk a hajó jegyet (mert nekünk a hotel intézett hajót), aztán kicammogtunk a buszhoz.
Még volt fél óránk, szóval gondoltuk nézelődünk, veszünk valami elemúzsiát, stb., de mire odaértünk már óbégatott is egy ember a 22-es állomásról, hogy szálljunk fel. Igen ám, de mi azt az utasítást kaptuk a pénztárnál, hogy a 23-as állomásról indulunk majd. Szóval nem nagyon akartunk felszállni, motyogtuk, hogy de a 23-as, a 23-as. Aztán mutattuk a jegyünket is, hogy nekünk biztos nem jó a 22-es, de olyan meggyőzően mondták, hogy végülis felszálltunk.
Már elég sokan ültek a buszon, több külföldi is, ami valamennyire megnyugtatott. Először csak leültünk ahová akartunk, aztán viszonylag hamar szólt a főnök, hogy nem-nem, nem ide szól a jegyünk. Szóval átültünk a másik oldalra.
Az út viszonylag eseménytelenül zajlott, de azért voltak jó dolgok. Pl. kaptunk enni meg inni. Inni fél liter vizet, enni meg valami feketeribizlis vagy áfonyás kekszet. Az volt ráírva, hogy dewberry, amiről sosem hallottam még, de most megnéztem a szótárban és nem ismeri ezt a szót. Wikipedia alapján valami szederféleség.
Láttunk útközben mindenféle állatokat, meg szép hegyeket, de tengert azt nem. Már épp kezdtem kicsit szomorkodni, amikor Sophie felkiáltott, hogy látta a városkánk nevét kiírva, úgyhogy már közel vagyunk. Úgy is volt, ezután körülbelül 15 perccel már meg is érkeztünk.
Elég szoros volt a program, mert a hotel által üzemeltetett hajó 1:30-kor indult. Igen ám, csak mi azzal nem számoltunk, hogy ebben az aprócska faluban van vagy 8000 kikötő. És ahová a busz megérkezett, az nem az, ahonnan a mi hajónk indul. Itt kicsit kétségbe estünk, mert nem igazán tudtuk, hogy melyik a mi kikötőnk. Hittem én! Sophie tudta pontosan a nevét, és még azt is, hogy egy Stop nevű kis ABC-vel szembe van. Rövid kérdezősködés után kitaláltuk, hogy melyik irányba kell menni, és izgatott sietségünk eredményeként 10 perc után meg is találtuk.
Onnantól kezdve, hogy beléptünk a lounge-ba, hirtelen megváltozott az életünk. Nincs többé sietség, minden szépen megy magától, még a csomagjainkkal sem kell foglalkozni. Felcímkézték őket, és mosolygós thai hordárok kiszállították a hajóhoz, feltették a hajóra, később leszedték a hajóról, és még a hotelhez is kiszállították. Sőt, még banánt is kaptunk, hogy ne éhezzünk. Igaz, az enyém elég éretlen volt, de a gesztust értékeltem.
Sophie még elment a ABC-be némi elemózsiáért, mert fogalmunk sem volt, hogy mi vár ránk majd a szigeten. Na meg azért, mert teljesen beleszeretett a helyi instant nudliba! Itt más ízben gyártják, mint nálunk, és állítólag nagyon jó. Nekem kicsit csípős volt.
A hajóról nincs kép, de a boldog utasokrül igen. Ez még a kikötőben készült.
Ez már a nyíl tengeren.
Ez pedig már egész közel a szigethez. Reménykedtünk, hogy itt fogunk lakni, de sajnos nem. :)
Hanem itt!
Igazából nem ezekben, a kép bal oldalán van egy lépcső, az vitt fel a mi lakásunkhoz. Annyi a különbség, hogy miénk jobban a hegyoldalban volt, és egy épületben két lakosztály volt. De pazar kilátás volt a tengerre, volt teraszunk, és az egész szoba maga nagyon hangulatos volt.
Persze rögtön mentünk a tengernek. Már felfrissültünk az út után, főleg, hogy amint megérkeztünk a hotelhez (ahová egy nyitott platós terepjárón szálítottak, erről majd bővebben pár nappal később) már hideg narancslével vártak minket. Na meg az izgalom is felfrissített. Még egyikünk sem volt ilyen trópusi szigeten.
Gyorsan átvedlettünk fürdőruhába, és irány a víz! Saját tengerpartja volt a hotelnek, ahová csak a vendégek mehettek. Itt ért az első sokk! Olyan meleg volt a víz, hogy el sem tudtam képzelni ilyet. Eddig ahányszor tenger közelében voltam (persze ezek puttó európai tengerek), az mindig kutya hideg volt. Itt meg gond nélkük gázoltunk be, és már úsztunk is.
Illetve az elején még majdnem megfulladtunk, mert a sós vízre nem készültünk fel. Bár már úsztam tengerben, de valahogy kiment a fejemből, hogy ez tulajdonképpen sós. Szerencsére elég hamar hozzászoktunk, és már nem volt gond.
Gondolom már izgatottan várjátok, hogy előkerüljön pár fürdőruhás fénykép, de ez nem fog megtörténni. ;) Helyette mutatok apró rákokat.
Ezek a rákok baromi viccesek voltak. Tömegével voltak a tengerparton, de persze amint a közelükbe ment az ember, gyorsan elbújtak a föld alá. De nyugodt szívvel lehetett ott lépkedni, ahol amúgy hemzsegtek, mert olyan gyorsak, hogy épp mielőtt rájuk léptünk volna eltűntek. Viszont aztán ha nem mozogtam, akkor hamar előjöttek, és hagyták magukat fényképezni.
Ez az egész már a sziget legnagyobb strandján történt, ami a "város" mellett volt. Vicces volt hallani, hogy városként referálnak a sziget nyüzsgősebb részére. Mondjuk azt meg kell hagyni, hogy volt benne 3 utca, és tényleg itt volt minden. Találtunk 3 kisboltot, sok éttermet, mindenféle masszázs helyet, temérdek robogókölcsönzőt, meg még ki tudja mit. Na meg persze a strandot! A strand nagyon nyüzsgős volt, lehetett mindenfélét bérelni, volt rengeteg étterem meg úgy általánosságban sok ember.
Az volt a terv, hogy este megnézzük majd a tűznyelők meg tűzzsonglőrök bemutatóját, de 3 órát kellett volna várni rá, úgyhogy inkább elnapoltuk. Helyette elindultunk felfedezőútra. Láttunk egy szép sziklás részt, és az én unszolásomra meghódítottuk. Onnan aztán szépen látszott a strand is.
Sőt, még a naplementében is tudtunk fényképezkedni. (A trademark kalap persze elengedhetetlen.)
Aztán visszamentünk a tengerpartra, szerencsére még mielőtt besötétedett volna, mert azért a kövek nem voltak annyira biztonságosak. De a pihe-puha homokban aztán tudtunk gyönyörködni, hogy milyen szép is a naplemente.
Miután kinézelődük magunkat elindultunk hazafelé, de még előtte vacsoráztunk egyet. Mióta Kínában vagyok, annyi egészséges kaját eszek, hogy a hamburger előlépett a finmságok netovábbjává. A sok ismeretlen zöldség, meg szuperegészséges kaja után jól esik néha egy jó zsíros hamburger. :)
Az étteremben ért minket az újabb sokk! Nem tudom arról már írtam-e, de egész Thaiföld tele van kóbor kutyákkal. És senkit sem zavarnak. Valahonnan szereznek kaját, és békében él egymással ember és kutya. Nem volt ez másképp Ko Sameten sem. Temérdek kutyát láttunk, a legtöbb mondjuk csak döglött a parton. Mármint nem volt döglött, csak nem csinált semmit.
Az étteremben is volt egy-két kutya, akik notóriusan odamentek minden asztalhoz koldulni. Kivéve a miénkhez. Nagyon aranyos kutyák voltak, úgyhogy akartunk adni nekik valamit, de egyszerűen nem jöttek ide. Aztán amikor nagy nehezed magunkhoz édesgettük az egyiket, akkor nem akarta megenni amit adunk neki. Probálkoztunk hamburger zsemlével, ami szerintem kitűnő volt, és hasábburgonyával is, de csak megszaglászta, aztán unottan arrébb ment.
Na de ilyen hamar nam adjuk ám fel! Újra magunkhoz édesgettük, és valami egészen radikálisat próbáltunk meg. A garnélarák maradékát! És láss csodát, lelkesen elfogyasztotta!!! Ez az a kutya.
Amúgy később láttunk még cifrábbat. Egy másik túrista egy maradék csirkecombot adott oda egy kóbor kutyának, és NEM ETTE MEG!!! Megszaglászta az is, aztán unottan visszafeküdt. Elképesztő! Úgy látszik csak tengeri herkentyűket esznek ezek az elit kutyák. Garnélarákkal aztán később sikerünk volt egy macskánál is.
Ezzel az élménnyel a fejünkban hazaballagtunk, és bedőltünk az ágyba. Az egész útra jellemző volt, hogy elég hamar ágyba kerültünk. Szinte egész nap kint voltunk, meg sétáltunk, meg úsztunk, meg ámultunk, és úgy elfáradtunk, hogy szó sem volt éjszakázásról, mint otthon, hogy hajnali 2-kor az ember még a gép előtt ül. Jó volt. :)
IntermezzoSzóval koreai kelés után (igen, direkt írtam) viszonylag egyszerűen megtaláltuk a buszpályaudvart. Annyi volt csak a nehézség, hogy pont csúcsidőben kellett metróznunk az összes csomagunkkal, és akkora tömeg volt, hogy legalább 4-5 metrót kellett várnunk, mire sikerült felszállnunk. Nem túlzok. Viszont olyan sűrűn jártak, hogy ilyet még Sanghajban sem láttam. Még bent állt a metrónk az állomáson, de már láttam a következő lámpáját. Ott hibáztunk amúgy, hogy nem a legforgalmasabb állomáshoz mentünk taxival. Ott ugyanis kiürült majdnem az egész vonat. Persze az utak is tömve voltak, szóval lehet, hogy időben azzal sem járunk jobban. Na de igazából mindegy, hagytunk elég időt magunknak, hogy ha ilyen tragédia történik, akkor se késsük le a buszunkat, ami 9-kor indul.
"Korai" - úgy lehet olvasni, hogy koreai. Egyik kollégámnak volt egy vicces beszéde Toastmastersen, mindenféle interjú-élményről. Amikor az IBM-hez interjúzott akkor még nem volt olyan jó az angolja. Kérdezte az interjúztató: "What kind of career plans you have?" Career kínai-angolul (Chinglish) ejtve "keríe". Kollégám nem nagyon értette a kérdést, de hát válaszolt ahogy tudott. "Well, there is South Korea and North Korea..." Interjúztató persze lefehéredett. :D
A metróról leszállva nem láttuk a pályaudvart, de megkérdeztünk valakit (teljesen elfelejtve a tegnapi gyötrelmeket) és elsőre jó irányba kalauzolt minket. Mondjuk összesen kb. 40 métert kellett menni, csak egy sarok mögött volt a pályaudvar, azért nem láttuk.
Elég kihaltnak tűnt, alig lézengett pár ember. Az egyik rögtön odajött hozzánk, és kérdezte, hogy Phuketre megyünk-e. Ez a leghíresebb nyaralósziget. Megint nem tudtam eldönteni, hogy csőbe akar húzni minket vagy itt dolgozik, és segít. Mondtuk, hogy Ko Sametre megyünk, erre mutatta, hogy melyik pénztárhoz kell mennünk. Úgy látszik itt dolgozott. A pénztárat persze eltévesztettük, de aztán ránk kiabált a nő, hogy hozzá menjünk. Mentünk is, megvettük a jegyet, visszautasítottuk a hajó jegyet (mert nekünk a hotel intézett hajót), aztán kicammogtunk a buszhoz.
Még volt fél óránk, szóval gondoltuk nézelődünk, veszünk valami elemúzsiát, stb., de mire odaértünk már óbégatott is egy ember a 22-es állomásról, hogy szálljunk fel. Igen ám, de mi azt az utasítást kaptuk a pénztárnál, hogy a 23-as állomásról indulunk majd. Szóval nem nagyon akartunk felszállni, motyogtuk, hogy de a 23-as, a 23-as. Aztán mutattuk a jegyünket is, hogy nekünk biztos nem jó a 22-es, de olyan meggyőzően mondták, hogy végülis felszálltunk.
Már elég sokan ültek a buszon, több külföldi is, ami valamennyire megnyugtatott. Először csak leültünk ahová akartunk, aztán viszonylag hamar szólt a főnök, hogy nem-nem, nem ide szól a jegyünk. Szóval átültünk a másik oldalra.
Az út viszonylag eseménytelenül zajlott, de azért voltak jó dolgok. Pl. kaptunk enni meg inni. Inni fél liter vizet, enni meg valami feketeribizlis vagy áfonyás kekszet. Az volt ráírva, hogy dewberry, amiről sosem hallottam még, de most megnéztem a szótárban és nem ismeri ezt a szót. Wikipedia alapján valami szederféleség.
Láttunk útközben mindenféle állatokat, meg szép hegyeket, de tengert azt nem. Már épp kezdtem kicsit szomorkodni, amikor Sophie felkiáltott, hogy látta a városkánk nevét kiírva, úgyhogy már közel vagyunk. Úgy is volt, ezután körülbelül 15 perccel már meg is érkeztünk.
Elég szoros volt a program, mert a hotel által üzemeltetett hajó 1:30-kor indult. Igen ám, csak mi azzal nem számoltunk, hogy ebben az aprócska faluban van vagy 8000 kikötő. És ahová a busz megérkezett, az nem az, ahonnan a mi hajónk indul. Itt kicsit kétségbe estünk, mert nem igazán tudtuk, hogy melyik a mi kikötőnk. Hittem én! Sophie tudta pontosan a nevét, és még azt is, hogy egy Stop nevű kis ABC-vel szembe van. Rövid kérdezősködés után kitaláltuk, hogy melyik irányba kell menni, és izgatott sietségünk eredményeként 10 perc után meg is találtuk.
Onnantól kezdve, hogy beléptünk a lounge-ba, hirtelen megváltozott az életünk. Nincs többé sietség, minden szépen megy magától, még a csomagjainkkal sem kell foglalkozni. Felcímkézték őket, és mosolygós thai hordárok kiszállították a hajóhoz, feltették a hajóra, később leszedték a hajóról, és még a hotelhez is kiszállították. Sőt, még banánt is kaptunk, hogy ne éhezzünk. Igaz, az enyém elég éretlen volt, de a gesztust értékeltem.
Sophie még elment a ABC-be némi elemózsiáért, mert fogalmunk sem volt, hogy mi vár ránk majd a szigeten. Na meg azért, mert teljesen beleszeretett a helyi instant nudliba! Itt más ízben gyártják, mint nálunk, és állítólag nagyon jó. Nekem kicsit csípős volt.
A hajóról nincs kép, de a boldog utasokrül igen. Ez még a kikötőben készült.
Ez már a nyíl tengeren.
Ez pedig már egész közel a szigethez. Reménykedtünk, hogy itt fogunk lakni, de sajnos nem. :)
Hanem itt!
Igazából nem ezekben, a kép bal oldalán van egy lépcső, az vitt fel a mi lakásunkhoz. Annyi a különbség, hogy miénk jobban a hegyoldalban volt, és egy épületben két lakosztály volt. De pazar kilátás volt a tengerre, volt teraszunk, és az egész szoba maga nagyon hangulatos volt.
Persze rögtön mentünk a tengernek. Már felfrissültünk az út után, főleg, hogy amint megérkeztünk a hotelhez (ahová egy nyitott platós terepjárón szálítottak, erről majd bővebben pár nappal később) már hideg narancslével vártak minket. Na meg az izgalom is felfrissített. Még egyikünk sem volt ilyen trópusi szigeten.
Gyorsan átvedlettünk fürdőruhába, és irány a víz! Saját tengerpartja volt a hotelnek, ahová csak a vendégek mehettek. Itt ért az első sokk! Olyan meleg volt a víz, hogy el sem tudtam képzelni ilyet. Eddig ahányszor tenger közelében voltam (persze ezek puttó európai tengerek), az mindig kutya hideg volt. Itt meg gond nélkük gázoltunk be, és már úsztunk is.
Illetve az elején még majdnem megfulladtunk, mert a sós vízre nem készültünk fel. Bár már úsztam tengerben, de valahogy kiment a fejemből, hogy ez tulajdonképpen sós. Szerencsére elég hamar hozzászoktunk, és már nem volt gond.
Gondolom már izgatottan várjátok, hogy előkerüljön pár fürdőruhás fénykép, de ez nem fog megtörténni. ;) Helyette mutatok apró rákokat.
Ezek a rákok baromi viccesek voltak. Tömegével voltak a tengerparton, de persze amint a közelükbe ment az ember, gyorsan elbújtak a föld alá. De nyugodt szívvel lehetett ott lépkedni, ahol amúgy hemzsegtek, mert olyan gyorsak, hogy épp mielőtt rájuk léptünk volna eltűntek. Viszont aztán ha nem mozogtam, akkor hamar előjöttek, és hagyták magukat fényképezni.
Ez az egész már a sziget legnagyobb strandján történt, ami a "város" mellett volt. Vicces volt hallani, hogy városként referálnak a sziget nyüzsgősebb részére. Mondjuk azt meg kell hagyni, hogy volt benne 3 utca, és tényleg itt volt minden. Találtunk 3 kisboltot, sok éttermet, mindenféle masszázs helyet, temérdek robogókölcsönzőt, meg még ki tudja mit. Na meg persze a strandot! A strand nagyon nyüzsgős volt, lehetett mindenfélét bérelni, volt rengeteg étterem meg úgy általánosságban sok ember.
Az volt a terv, hogy este megnézzük majd a tűznyelők meg tűzzsonglőrök bemutatóját, de 3 órát kellett volna várni rá, úgyhogy inkább elnapoltuk. Helyette elindultunk felfedezőútra. Láttunk egy szép sziklás részt, és az én unszolásomra meghódítottuk. Onnan aztán szépen látszott a strand is.
Sőt, még a naplementében is tudtunk fényképezkedni. (A trademark kalap persze elengedhetetlen.)
Aztán visszamentünk a tengerpartra, szerencsére még mielőtt besötétedett volna, mert azért a kövek nem voltak annyira biztonságosak. De a pihe-puha homokban aztán tudtunk gyönyörködni, hogy milyen szép is a naplemente.
Miután kinézelődük magunkat elindultunk hazafelé, de még előtte vacsoráztunk egyet. Mióta Kínában vagyok, annyi egészséges kaját eszek, hogy a hamburger előlépett a finmságok netovábbjává. A sok ismeretlen zöldség, meg szuperegészséges kaja után jól esik néha egy jó zsíros hamburger. :)
Az étteremben ért minket az újabb sokk! Nem tudom arról már írtam-e, de egész Thaiföld tele van kóbor kutyákkal. És senkit sem zavarnak. Valahonnan szereznek kaját, és békében él egymással ember és kutya. Nem volt ez másképp Ko Sameten sem. Temérdek kutyát láttunk, a legtöbb mondjuk csak döglött a parton. Mármint nem volt döglött, csak nem csinált semmit.
Az étteremben is volt egy-két kutya, akik notóriusan odamentek minden asztalhoz koldulni. Kivéve a miénkhez. Nagyon aranyos kutyák voltak, úgyhogy akartunk adni nekik valamit, de egyszerűen nem jöttek ide. Aztán amikor nagy nehezed magunkhoz édesgettük az egyiket, akkor nem akarta megenni amit adunk neki. Probálkoztunk hamburger zsemlével, ami szerintem kitűnő volt, és hasábburgonyával is, de csak megszaglászta, aztán unottan arrébb ment.
Na de ilyen hamar nam adjuk ám fel! Újra magunkhoz édesgettük, és valami egészen radikálisat próbáltunk meg. A garnélarák maradékát! És láss csodát, lelkesen elfogyasztotta!!! Ez az a kutya.
Amúgy később láttunk még cifrábbat. Egy másik túrista egy maradék csirkecombot adott oda egy kóbor kutyának, és NEM ETTE MEG!!! Megszaglászta az is, aztán unottan visszafeküdt. Elképesztő! Úgy látszik csak tengeri herkentyűket esznek ezek az elit kutyák. Garnélarákkal aztán később sikerünk volt egy macskánál is.
Ezzel az élménnyel a fejünkban hazaballagtunk, és bedőltünk az ágyba. Az egész útra jellemző volt, hogy elég hamar ágyba kerültünk. Szinte egész nap kint voltunk, meg sétáltunk, meg úsztunk, meg ámultunk, és úgy elfáradtunk, hogy szó sem volt éjszakázásról, mint otthon, hogy hajnali 2-kor az ember még a gép előtt ül. Jó volt. :)
2012. október 27., szombat
Kommentár nélkül
Hát ezt muszáj kommentálnom!
Sophie egyik barátnője meginvitált minket a GE családi napjára, ahol temérdek hasznos és kevésbé hasznos marhaságot nyertünk a hihetetlen sok játékon.
A fenti kütyü egyértelműen a hasznos kategória. Amióta megvan, csak egyszer használtam, amikor a videó készült. :)
Thaiföld - második nap
Ahhoz képes, hogy
nyaraltunk, elég korán keltünk. Reggeli nem járt a hotelhez, úgyhogy üres
gyomorral útra keltünk azzal az elképzeléssel, hogy majd útközben szerzünk
ellátmányt. Hihetetlen volt a Khaosan roadon végbement változás! Az éjszakai
nyüzsgő metropolisz helyett reggel egy kihalt sivatag volt. És a sivatag
vándora, a gyapjas útitársunk, a taxis is ott volt. Nem is egy! És mind valami
istentudja hova akart elvinni, ahová mi nem akartunk menni. Hiába kérdezgettem, hogy elvisznek-e a királyi palotázos a taxiórát használva, mind csak nyammogott, hogy ő nem oda akar vinni. Szóval aztán faképnél hagytük őket. Még kiabáltak utánunk, de az lehet már csak azért volt, mert százas szöggel kiszúrtam a gumijaikat meg végigkarcoltam a kocsit.
A Khaosan roadról balra kanyarodva már kicsit felélénkült a forgalom, láttunk éttermeket is, de végül csak 7/11-ben vettünk kaját. De milyen kaját! Sophie kevert magának egy kávét, én meg a különböző előre csomagolt pékárun kívül vettem egy szatyor sonkába csavart sült virslit. A szatyor jelen esetben 3 darabot jelent, és itt mindent szatyorba adnak. Mindegy, hogy eszik vagy isszák.
Ahogy sétáltunk a folyó felé (mert persze hajóval mentünk a palotához) már kezdett derengeni, hogy én errefelé már jártam. Kísérteties módon ugyanazon az útszakaszon igazított útba minket egy jótét lélek, ahol múltkor is elkapott valaki. Na nem mintha nagyon útbaigazításra szorultunk volna, mert egy tök egyenes út volt. Aztán nagy nehezen elszabadultunk. Ilyenkor sosem tudom, hogy ez most tényleg egy jótét lélek, vagy valami rafinált csalás áldozatai vagyunk éppen.
Aztán kísérteties módon ugyanúgy tévedtünk el, ahogy múltkor is eltévedtem. (Ez már a tök egyenes rész után volt.) De sebaj, mert így láttunk egy mókust! Mint kiderült, Sophie életében először látott mókust, szóval nagy volt az öröm. Mókusról ugyan nincs fénykép, de rólam van, amint egy tigrises padon ülök, kezemben a pékáru maradéka.
Rohasztó meleg volt, de én mégis farmerban az úton. Azt kérdezitek miért? Elmondom. A királyi palotába csak úgy lehet belépni, ha az ember rendesen fedve vagyon. Rövidnadrág nem számít rendes fedésnek. Volt nálam egy ing is, amit majd magamra is kanyarintok.
Az eltévedés után aztán megtaláltuk a kikötőt, és valami drágább jegyet sikerült vennünk, mert nem emlékeztem, hogy mennyinek kellett volna lennie. Így 100 forint helyett 210 forintot fizettünk. Hihetetlen árak vannak itt! RMB-be mondva még jobb: 3 RMB helyett 8-at fizettünk. 7.50 RMB-ért veszem itthon a nagyon finom vekni kenyeret. Nem annyira jó, mint az otthoni, de eddig minden külföldi ország kenyere között ez a legjobb.
A királyi palota persze gyönyörű volt, de előtte zacskós ital!
A háttérben valami védelmi minisztérium vagy ilyesmi van, és az összes ágyúnak külön neve van. Volt egy tábla nem messze, ami felsorolta mindet.
A palotában sok képet csináltunk, de csak egyet töltök fel. Majd otthon mutatok többet is.
Ja, de még egy érdekes dolog történt. Mielőtt bejutottunk volna a palotába, tényleg csalás áldozatai lettünk! Vagy csak majdnem. A palota körbe van kerítve fallal, és csak egy helyen lehet bemenni. Amíg ezt a bejáratot kerestük persze találkoztunk sok kijárattal. Ott mindenhol őr áll, és udvariasa utunkra bocsát, mondván, hogy itt nem lehet bemenni. Igen ám, de őrön kívül mások is vannak, többek között söpredék, aki át akar verni.
De annyira jól csinálták, hogy a végén még mi köszöntük meg neki! A sztori az volt, hogy ma Buddha-nap van, ezért délelőtt csak a helyieknek van nyitva a palota, és hogy jöjjünk majd vissza olyan 1 óra körül. Addig viszont elmehetünk két másik helyre, amik szintén nagyon szépek. Még a térképen is megmutatta, sőt bejelölte, hogy hol vannak. Néztük, hogy nincs is olyan messze, de eddigre már mondta is, hogy a tuktukban nem nagyon szabad megbízni, mert átverik az ember, KIVÉVE a sárga tuktukok. (Ez ilyen motorbiciklis taxis szerűség.) És láss csodát, ott is volt addigra pont egy sárga tuktuk. Ezen a ponton mi még meg voltunk győződve, hogy egy szenttel állunk szembe, de kitaláltuk már korábban, hogy inkább sétálunk a városban, úgy többet látunk. Szóval megköszöntük a segítséget, aztán sétáltunk tovább.
Aztán ahogy megtaláltuk a főbejáratot halljuk ám a hangosbemondóban, hogy "Figyelem! Sok a szélhámos a környéken, ne higyjünk senkinek, aki késleltetni akarja a bejutásunkat a palotába." És valóban, láss csodát, nyitva volt a palota.
Utólag raktam csak össze, hogy a cél ugye az lett volna, hogy felülünk a tuktukra, és az majd a szép helyek helyett mindenféle boltokba visz. Erről már olvastam még az előző utam előtt, azért is kerültem el távolról minden tuktukot.
Na de folytassuk utunkat!
A palota után egy hétvégi piacra mentünk. (Nyilván nem az én unszolásomra.) Egy olyan parkban volt a város északi részén, amiről nem is hallottam. De mivel szeretem a parkokat, ezért annyira nem akadékoskodtam. Ide végül metróval jutottunk el, de a metróhoz megint hajóval mentünk. Most már megtaláltuk a normál, olcsó jegyet, és továbbra is nagyon izgalmas volt az út. Jó dolog hajókázni!
A park körül nagy volt a nyüzsgés, és a piac igazából a park melletti utcán volt. Hittem én! Később Sophie mondta, hogy ez a temérdek árus ez nem a piac. Ezek csak úgy itt vannak. A piac majd egy fedett épületben lesz. Hoppá! Találtunk valami közepes éttermet, ahol ettünk valami közepes sült rizst, aztán alászálltunk a pokol bugyraiba. Vagyis hát a piacra.
Amúgy nem volt olyan rossz, csak úgy 2 óra után már kezdtem unni. De Sophie zseniális stratégiával vett nekem pár dolgot ezen a ponton, úgyhogy megint boldog voltam. Lett egy új papucsom a tengerpartra meg egy szalmakalapom. Szintén a tengerpartra. Erről majd lesznek képek bőven.
Ja, és a legfontosabb, vettünk egymásnak színes spárgából eszkábált karkötőket. :) Azóta is lelkesen hordjuk őket.
A piaci kirándulás végén beruháztunk egy kókuszdióban tálalt fagyira is, ami kitűnő volt.
Persze ha már itt voltunk a park mellett, akkor muszáj volt ezt is körbejárnunk, és hát nagyon megérte. Először is láttunk mindenféle elefántos fűszobrot, és én ilyen boldog voltam ettől:
Remekül látszik a kalap, és a szemfülesek a jobb csuklómon még az ajándék-karkötőt is szemügyre vehetik.
De aztán nem csak fű volt, hanem víz és szökőkút is. Zenés műsorral! Úgyhogy letuttyantunk egy padra, és gyönyörködtünk a vizsugarak pajkos táncában.
A zene nem látszik, de tessék elhinni bemondásra, hogy ott volt.
Ezen a padon ültünk.
Itt szegény Sophie örökölte meg valahogy az összes táskát, de már nem emlékszem miért. Mindenesetre kötelességemnek éreztem megosztani ezt a képet, hogy mindenki lássa mekkora egy legalja pondró vagyok.
A parkból nem volt egyszerű hazamenni. A thai emberek nagyon kedvesek, és mindig segítőkészen útba igazítanak ugyan, csak éppen sokszor teljesen rossz irányba. Nem volt térképünk a parkról, és annyi sok kanyargós ösvény volt, meg akkor hatalmas csigát láttunk, hogy teljesen elvesztettem az eszem, úgyhogy nem tudtam, merre is akartunk menni. De sebaj, megkérdeztünk valakit aki lelkesen a teljesen ellenkező irányba tessékeltek minket. Mi meg mentünk.
Visszaértünk ugyanahhoz a kapuhoz, ahol bejöttünk, pedig nagyon nem itt akartunk lenni. Na de pánikra semmi ok, itt van két őr, megkérdezzük majd őket. Megint. Totál rossz irányba küldtek minket. Pár percig nézegettük a térképet, aztán feladtuk (bár tudtuk, hogy hol vagyunk, de az messze volt mindentől), úgyhogy fogtunk egy taxit, hogy vigyen vissza a metróhoz.
Igen ám, de AKKORA dugó volt, hogy talán még gyalog is gyorsabbak lettünk volna. Közben párszor újraterveztük az útvonalat, hogy inkább egy másik állomáshoz vigyen, de arra is dugó volt. Aztán egyszer csak megunta a sofőrünk a szarakodást, és elkezdett a szembejövő sávban menni. Én kicsit lefehéredtem, Sophie viszont annyira el volt foglalva a nézelődéssel, hogy észre sem vette az egészet. Itt már elég közel voltunk az állomáshoz, úgyhogy amint megint megálltuk (dugó miatt persze), mondtuk (én inkább visítottam), hogy akkor itt mi kiszállnánk. :) (Visításról szó sem volt persze.)
A metrótól már nem volt nehéz hazajutni. 7-8 megálló, aztán egy újabb taxi út, aztán már csak egy kilométert kell sétálni. :) Meg is állapodtunk benne, hogy legközelebb majd egy olyan helyen fogunk lakni, ami közelebb van a metróhoz.
Na de még este a Khaosan roadon azért láttunk egy izgalmasat! Szabadtéri thai masszázs. :)
A megfázásom egy picit javult, de azért a forró víz kellett (most én baktattam le érte) aztán bedőltünk az ágyba. Illetve dehogy is, hát pakolni kellett. Szerencsére ez nem tartott túl sokáig, de azért elment vele valamennyi idő. Beállítottunk minden létező vekkert, mert holnap nagy nap - megyünk a szigetre!!!
2012. október 24., szerda
Professional Speaker
Hehe, hát ez is megtörtént végre. Megvolt életem első "professional speaker" beszéde. Ez a mi esetünkben annyit tesz, hogy Toastmastersen kívül beszéltem egy nyelviskolában. Arról tartottam tréninget, hogy hogyan rakjuk össze a beszédünket, illetve úgy általánosságban, hogyan rendezzük a gondolatainkat, hogy az érthető legyen másoknak is.
Én persze úgy képzeltem, hogy már ez első alkalomért 1 millió RMB-t fogok kapni, de mint később kiderült ez csak egy demo session volt, szóval semmit nem kaptam érte. Ami mondjuk nagyban aláaknázza a dolog "professional" jellegét. :) De ha úgy vesszük ez ugródeszka az első pénzes melóhoz.
A visszajelzés persze pozitív volt, és a főnök már le is akart szerződtetni minden hétvégére, de az nekem túl kötött, úgyhogy az ügynököm (Sophie) most arról tárgyal, hogy meghívásos alapon működjek, tehát nem minden hétvégén mennék, hanem előre lefixálnánk, hogy most tartok 2-3 hétvégén keresztül egy tréningsorozatot, aztán egy darabig akkor megint nem vagyok. Így egyrészt nem vagyok annyira röghöz kötve, másrészt meg tudok más helyekre is menni, 2 millió RMB-ért. :)
Én persze úgy képzeltem, hogy már ez első alkalomért 1 millió RMB-t fogok kapni, de mint később kiderült ez csak egy demo session volt, szóval semmit nem kaptam érte. Ami mondjuk nagyban aláaknázza a dolog "professional" jellegét. :) De ha úgy vesszük ez ugródeszka az első pénzes melóhoz.
A visszajelzés persze pozitív volt, és a főnök már le is akart szerződtetni minden hétvégére, de az nekem túl kötött, úgyhogy az ügynököm (Sophie) most arról tárgyal, hogy meghívásos alapon működjek, tehát nem minden hétvégén mennék, hanem előre lefixálnánk, hogy most tartok 2-3 hétvégén keresztül egy tréningsorozatot, aztán egy darabig akkor megint nem vagyok. Így egyrészt nem vagyok annyira röghöz kötve, másrészt meg tudok más helyekre is menni, 2 millió RMB-ért. :)
2012. október 22., hétfő
Eleredt az eső
4 hónapig sikerült itt úgy élnem, hogy igazából egyszer sem kellett esőben munkába mennem vagy úgy hazamennem. Voltak hatalmas felhőszakadások, de mindig délután, amikor én biztonságban voltam a monitor előtt. Meg párszor szemerkélt amikor mentem haza, de az esernyő nélkül sem volt vészes.
Erre ma reggel már arra ébredtem, hogy szakad. Ez különösen az előző heti szikrázó thai napsütés után volt nagy érvágás. Kicsit keseregtem a sanyarú sorsomon, de aztán csak elkerekeztem az irodáig. Még a legelején vettem egy spéci biciklis esőkabátot, amit most használtam először. Mint kiderült annyira azért nem tökéletes, a lábamat nem nagyon takarta. Legalábbis térdtől lefelé. Szóval azért nedves nadrággal értem be az irodába.
És nem azért mert összehugyoztam magam a félelemtől, hogy megint Kínában kell közlekednem.
Érdekes összehasonlítani amúgy, hogy milyen más a mentalitás két ázsiai országban. Thaiföldön ugyan talán még kaotikusabb volt a közlekedés, mint Sanghajban, de nem azért mert mindenki ment amerre látott, meg megállt amerre látott, hanem mert keskenyebbek az utak, de ugyanúgy sok autó van. De pl. a taxisofőrünk nem volt hajlandó megállni az út közepén (a dugóban), hanem szépen eldöcögtünk az 50 méterrel előttünk lévő megállóig, mert hogy alap, hogy nem állunk meg a forgalom közepén. Utópia lenne ez itt Sanghajban!
Az emberek szépen kivárták, hogy leszálljon mindenki a metróról, és csak utána kezdtek el befelé tömörülni. Az elején egész megrémültem, hogy mit ácsorog ott az a rengeteg ember, aztán a kis gyík-agyamból előjöttek az otthoni emlékek, hogy igazából ez a normális. Ezek után már izgalommal vártam minden metrókázást.
Az angolt is sokkal jobban beszélték külhonban, mint itt nálunk. Talán egyszer volt csak olyan, hogy egy boltban nem tudtuk megértetni magunkat, minden más alkalommal beszéltek annyit az emberek, hogy dűlőre jussunk.
Most már ilyen szemmel is járom majd a környező országokat, hogy hol lenne még jobb a helyzet az itteninél is. :)
Erre ma reggel már arra ébredtem, hogy szakad. Ez különösen az előző heti szikrázó thai napsütés után volt nagy érvágás. Kicsit keseregtem a sanyarú sorsomon, de aztán csak elkerekeztem az irodáig. Még a legelején vettem egy spéci biciklis esőkabátot, amit most használtam először. Mint kiderült annyira azért nem tökéletes, a lábamat nem nagyon takarta. Legalábbis térdtől lefelé. Szóval azért nedves nadrággal értem be az irodába.
És nem azért mert összehugyoztam magam a félelemtől, hogy megint Kínában kell közlekednem.
Érdekes összehasonlítani amúgy, hogy milyen más a mentalitás két ázsiai országban. Thaiföldön ugyan talán még kaotikusabb volt a közlekedés, mint Sanghajban, de nem azért mert mindenki ment amerre látott, meg megállt amerre látott, hanem mert keskenyebbek az utak, de ugyanúgy sok autó van. De pl. a taxisofőrünk nem volt hajlandó megállni az út közepén (a dugóban), hanem szépen eldöcögtünk az 50 méterrel előttünk lévő megállóig, mert hogy alap, hogy nem állunk meg a forgalom közepén. Utópia lenne ez itt Sanghajban!
Az emberek szépen kivárták, hogy leszálljon mindenki a metróról, és csak utána kezdtek el befelé tömörülni. Az elején egész megrémültem, hogy mit ácsorog ott az a rengeteg ember, aztán a kis gyík-agyamból előjöttek az otthoni emlékek, hogy igazából ez a normális. Ezek után már izgalommal vártam minden metrókázást.
Az angolt is sokkal jobban beszélték külhonban, mint itt nálunk. Talán egyszer volt csak olyan, hogy egy boltban nem tudtuk megértetni magunkat, minden más alkalommal beszéltek annyit az emberek, hogy dűlőre jussunk.
Most már ilyen szemmel is járom majd a környező országokat, hogy hol lenne még jobb a helyzet az itteninél is. :)
2012. október 21., vasárnap
Thaiföld - első nap
Hazaértem. :(
Azért a szomorú arc, mert ez a hét Thaiföldön nagyon jól telt! Mostanában minden nyaralásom jól telik. Még szerencse. :)
Naszóval, itten vagyon a koncepció! Minden napnak külön leírást szentelek, és a képeket közbe-közbe fogom szúrni a leírásoknak. (Ez nagyon napirajzos nyelvtan volt, de talán érthető.)
Szóval csapjunk bele!
Szombat reggel indultunk, vagyis nem is annyira reggel, mert a gép valamikor fél kettő körül szállt csak fel. Azért időben kimentünk már a reptérre, mert ugye ki tudja, hogy mi minden jöhet közbe. Szerencsére sehol sem kellett túl sokat várnunk, úgyhogy jutott idő bőven nézelődni. Illetve vásárolni! Énnekem ez teljesen újdonság, hogy reptéren tényleg megéri vásárolni, de úgy látszik, hogy az összes ilyen női kozmetikum meg hasonló miskulancia jelentősen olcsóbb, mert Sophie odáig volt meg vissza, hogy mi minden jó dolgot talált. Persze így is tök drágák voltak, úgyhogy én magamban megköszöntem, hogy nem használok ilyen cuccokat.
Az út nagyjából eseménymentes volt, attól eltekintve, hogy alig volt hely a lábamnak. De mondjuk amúgy is végig aludtam az egészet, mert nagyon beteg voltam. Pár nappal korábban begyűjtöttem valami megfázást, úgyhogy taknyom-nyálam egybefolyt meg nagyon gyenge is voltam. Ilyen gyenge:
Bangkokban aztán persze gyönyörű, meleg idő volt, és könnyedén be is metróztunk a városközpontba. Nagyon okosan itt az összes metró a föld felett megy, úgyhogy remekül lehet várost nézni. Persze sötét volt, szóval inkább csak a fényeket náztük, de azért az jó volt. A központban aztán fogtunk egy taxit, mert a hotelünkhöz nincs közel metró, és a harmadik autót sikerült is rábírnunk, hogy használja a taxiórát. Erről itt mindig meg kellett győződni előre, és sokan nem is akarták használni, hanem csak mondtak egy viszonylag magasabb árat. Persze mihez képest magas, ugye? Thaifőld még mindig elég olcsó, úgyhogy inkább csak elvi kérdés volt, hogy ne verjenek át.
Most a turistanegyed szívében laktunk, a szó legszorosabb értelmében. Van egy aprócska utca Bangkokban, úgy hívják, hogy Khaosan road, itt fordul elő az ÖSSZES turista. Úgy kell elképzelni, hogy mindkét oldal tele van bárokkal, hostelekkel, hotelekkel, masszázs szalonokkal, előttük bódékkal, mozgó árusokkal, stb., és még így is jóval több a külföldi, mint a helyi. Nagy nehezen átverekedtük magunkat a tömegen és megérkeztünk a hotelünkbe.
Ez volt az egyik legnagyobb hotel, és nagyon kellemes hangulata volt. Udvariasak voltak az itt dolgozók, segítettek mindenben, még forró vizet is kerítettek nekem, hogy az orvosságomat fel tudjam oldani valamiben.
Na de nem ez volt a hotel fő attrakciója, hanem ez!
Ez egy uszoda az épület tetején, a 6. emeleten. Nem próbáltuk ki, mert inkább kimentünk csavarogni, de pár képet azért csináltunk, és hát meg kell hagyni nagyon pofás. :)
Először csak a Khaosan roadon csámborogtunk, ettünk mindenféle finomságot az utcáról, gyümölcsöket, tésztákat, turmixot, minden nagyon finom volt. Az egyedüli szívfájdalmam, hogy nem vettem függőágyat, pedig két alkalmam is lett volna rá. A vicces az, hogy pár hete rájöttem, hogy nekem kell egy függőágy. Tehát nem is az volt, hogy ott az orrom alá nyomta a fickó, én meg ugye nem kértem belőle. Kellett volna a függőágy, és ránézésre jó minőségűnek is tűnt, de mégsem vettem meg. Hiába no, trenírozni kell még az agyam, hogy ne utasítsak el élből mindent, csak azért mert valaki megszólít az utcán.
Miután kinézelődtük magunkat elkezdtük tervezni, hogy jutunk el a virágpiacra, amiről már múltkor is beszámoltam. Én ugye nem voltam túl jól, de az volt a terv, hogy ma este kell megnéznünk, mert máskor nem fér bele a programa. A baj csak az volt, hogy még csak fél 9 felé járt, és nekem nem nagyon akaródzott még 3 és fél órát fenn maradni. De megígértem Sophie-nak a virágpiacot, meg tudom mennyire szereti a virágokat, és beharangoztam, hogy veszek neki egy virágot, úgyhogy nem volt visszaút, menni kellett. Viszont támadt az a remek ötletünk, hogy kérdezzük meg, hátha már éjfél előtt kinyit.
Megkérdeztük, és kiderült, hogy ez igazából 24 órát nyitva van, többek között éjfélkor is. Megörültünk, hogy igazából akkor most is mehetünk, taxiba pattantunk, és nem sokkal később már a temérdek virág között lépkedtünk.
Ez a környéken volt, ahol megint transvesztita túltengés volt, de most már legalább felismertem őket. Na aztán persze is lehet, hogy minden felismertre jutott 3, akiről azt hittem, hogy milyen baromi jó csaj.
Amúgy Thaifőldön bóklászni veszélyes egy barátnővel magam mellett, mert annyi sok szép lány van, hogy ügyelni kell rá, hogy valahogy csak titokban bámuljam meg őket. Vagy neadjisten sehogy, bár azért ilyen messzire ne merészkedjünk, ez már sci-fi.
Hosszas keresgélés után aztán megtaláltuk az ideális csokor rózsát, amit aztán egész úton cipeltünk magunkkal. Ez a fénykép a taxiban készült, és a szemfüles megfigyelő észreveheti a szőrös lábamat is a jobb szélen. :)
Miután hazuaértünk bedőltünk az ágyba (főleg én), de előtte szereztem még egy pohár forrú vizet. Vagyis hát Sophie szerzett nekem. Miután már lefeküdtünk aludni, látta mennyire nyomorultul vagyok, kimászott a takaró alól, felöltözött, lement a recepcióra forró vízért, felügyeskedett a harmadikra 2 forró pohárral, és kevert nekem egy orvosságot. Egy kincs ez a lány!
Azért a szomorú arc, mert ez a hét Thaiföldön nagyon jól telt! Mostanában minden nyaralásom jól telik. Még szerencse. :)
Naszóval, itten vagyon a koncepció! Minden napnak külön leírást szentelek, és a képeket közbe-közbe fogom szúrni a leírásoknak. (Ez nagyon napirajzos nyelvtan volt, de talán érthető.)
Szóval csapjunk bele!
Szombat reggel indultunk, vagyis nem is annyira reggel, mert a gép valamikor fél kettő körül szállt csak fel. Azért időben kimentünk már a reptérre, mert ugye ki tudja, hogy mi minden jöhet közbe. Szerencsére sehol sem kellett túl sokat várnunk, úgyhogy jutott idő bőven nézelődni. Illetve vásárolni! Énnekem ez teljesen újdonság, hogy reptéren tényleg megéri vásárolni, de úgy látszik, hogy az összes ilyen női kozmetikum meg hasonló miskulancia jelentősen olcsóbb, mert Sophie odáig volt meg vissza, hogy mi minden jó dolgot talált. Persze így is tök drágák voltak, úgyhogy én magamban megköszöntem, hogy nem használok ilyen cuccokat.
Az út nagyjából eseménymentes volt, attól eltekintve, hogy alig volt hely a lábamnak. De mondjuk amúgy is végig aludtam az egészet, mert nagyon beteg voltam. Pár nappal korábban begyűjtöttem valami megfázást, úgyhogy taknyom-nyálam egybefolyt meg nagyon gyenge is voltam. Ilyen gyenge:
Bangkokban aztán persze gyönyörű, meleg idő volt, és könnyedén be is metróztunk a városközpontba. Nagyon okosan itt az összes metró a föld felett megy, úgyhogy remekül lehet várost nézni. Persze sötét volt, szóval inkább csak a fényeket náztük, de azért az jó volt. A központban aztán fogtunk egy taxit, mert a hotelünkhöz nincs közel metró, és a harmadik autót sikerült is rábírnunk, hogy használja a taxiórát. Erről itt mindig meg kellett győződni előre, és sokan nem is akarták használni, hanem csak mondtak egy viszonylag magasabb árat. Persze mihez képest magas, ugye? Thaifőld még mindig elég olcsó, úgyhogy inkább csak elvi kérdés volt, hogy ne verjenek át.
Most a turistanegyed szívében laktunk, a szó legszorosabb értelmében. Van egy aprócska utca Bangkokban, úgy hívják, hogy Khaosan road, itt fordul elő az ÖSSZES turista. Úgy kell elképzelni, hogy mindkét oldal tele van bárokkal, hostelekkel, hotelekkel, masszázs szalonokkal, előttük bódékkal, mozgó árusokkal, stb., és még így is jóval több a külföldi, mint a helyi. Nagy nehezen átverekedtük magunkat a tömegen és megérkeztünk a hotelünkbe.
Ez volt az egyik legnagyobb hotel, és nagyon kellemes hangulata volt. Udvariasak voltak az itt dolgozók, segítettek mindenben, még forró vizet is kerítettek nekem, hogy az orvosságomat fel tudjam oldani valamiben.
Na de nem ez volt a hotel fő attrakciója, hanem ez!
Ez egy uszoda az épület tetején, a 6. emeleten. Nem próbáltuk ki, mert inkább kimentünk csavarogni, de pár képet azért csináltunk, és hát meg kell hagyni nagyon pofás. :)
Először csak a Khaosan roadon csámborogtunk, ettünk mindenféle finomságot az utcáról, gyümölcsöket, tésztákat, turmixot, minden nagyon finom volt. Az egyedüli szívfájdalmam, hogy nem vettem függőágyat, pedig két alkalmam is lett volna rá. A vicces az, hogy pár hete rájöttem, hogy nekem kell egy függőágy. Tehát nem is az volt, hogy ott az orrom alá nyomta a fickó, én meg ugye nem kértem belőle. Kellett volna a függőágy, és ránézésre jó minőségűnek is tűnt, de mégsem vettem meg. Hiába no, trenírozni kell még az agyam, hogy ne utasítsak el élből mindent, csak azért mert valaki megszólít az utcán.
Miután kinézelődtük magunkat elkezdtük tervezni, hogy jutunk el a virágpiacra, amiről már múltkor is beszámoltam. Én ugye nem voltam túl jól, de az volt a terv, hogy ma este kell megnéznünk, mert máskor nem fér bele a programa. A baj csak az volt, hogy még csak fél 9 felé járt, és nekem nem nagyon akaródzott még 3 és fél órát fenn maradni. De megígértem Sophie-nak a virágpiacot, meg tudom mennyire szereti a virágokat, és beharangoztam, hogy veszek neki egy virágot, úgyhogy nem volt visszaút, menni kellett. Viszont támadt az a remek ötletünk, hogy kérdezzük meg, hátha már éjfél előtt kinyit.
Megkérdeztük, és kiderült, hogy ez igazából 24 órát nyitva van, többek között éjfélkor is. Megörültünk, hogy igazából akkor most is mehetünk, taxiba pattantunk, és nem sokkal később már a temérdek virág között lépkedtünk.
Ez a környéken volt, ahol megint transvesztita túltengés volt, de most már legalább felismertem őket. Na aztán persze is lehet, hogy minden felismertre jutott 3, akiről azt hittem, hogy milyen baromi jó csaj.
Amúgy Thaifőldön bóklászni veszélyes egy barátnővel magam mellett, mert annyi sok szép lány van, hogy ügyelni kell rá, hogy valahogy csak titokban bámuljam meg őket. Vagy neadjisten sehogy, bár azért ilyen messzire ne merészkedjünk, ez már sci-fi.
Hosszas keresgélés után aztán megtaláltuk az ideális csokor rózsát, amit aztán egész úton cipeltünk magunkkal. Ez a fénykép a taxiban készült, és a szemfüles megfigyelő észreveheti a szőrös lábamat is a jobb szélen. :)
Miután hazuaértünk bedőltünk az ágyba (főleg én), de előtte szereztem még egy pohár forrú vizet. Vagyis hát Sophie szerzett nekem. Miután már lefeküdtünk aludni, látta mennyire nyomorultul vagyok, kimászott a takaró alól, felöltözött, lement a recepcióra forró vízért, felügyeskedett a harmadikra 2 forró pohárral, és kevert nekem egy orvosságot. Egy kincs ez a lány!
2012. október 12., péntek
Ilyet még nem tapasztaltam
Nem tudom, hogy ilyen című bejegyzésem volt-e már. Még az is lehet, hogy igen, mert szeretem ezt a mondatot.
Ha volt, az persze nagyban aláásná a hitelességét a mai irománynak. :)
Megdöbbentő dolgot fogok most mondani, mégpedig a közlekedésről. És jót!
Észrevettem egy remek tulajdonságát az itteni autósoknak. A piros lámpa után, 99.9%-ban kivárják a zöldet, nem indulnak el már a sárgába. Ez nem hangzik olyan nagy dolognak, de itt valahogy úgy vannak beprogramozva a lámpák, hogy legalább 2-3 másodpercig sárga, mielőtt zöldre váltana. Én már ott toporgok a biciklimen, meg legtöbbször el is indulok, amikor a sárgát meglátom, de az autósok szépen kivárják a zöldet. (Amit a múltkor írtam, hogy az emberek hamarabb elindulnak, az a biciklisekre vonatkozik. A hozzám hasonló patkányokra.)
Ezen a felismerésen úgy fellelkesültem, hogy követem én is a jó példát, és nem megyek bele a sárgába, hanem kivárom azt a pár plusz másodpercet, és csak akkor indulok.
Kis intermezzo, még mindig van, hogy megbámulnak az emberek, hogy miért állok meg a pirosnál ha egyszer biciklivel vagyok. Kíváncsian várom mikorra jut el a kis gyík-agyukig, hogy a lámpa mindenkire vonatkozik.
Na de intermezzo vége, ez ma egy pozitív bejegyzés a közlekedésről. Elhatároztam, hogy ilyeneket is keresek az úton, hátha akkor jobban fognak telni az úton töltött óráim.
Teljesen más téma, és csak úgy halkan jegyzem meg, mindenféle nyomatékosítás nélkül, hisz egész apróságról van szó, talán még írni is felesleges róla, hogy holnap reggel indulunk Thaiföldre. Egy hét, utazással együtt, de innan az csak 4 óra.
A szombatot, vasárnapot Bangkokban töltjük majd, hétfőn meg tovább utazunk egy paradicsomi kis szigetre, ahol egészen péntekig lebzselünk majd. Búvárkodni tervezünk, motorozni a szigeten, süttetni a hasunkat a hófehér tengerparton, én mindenképpen akarok egy függőágyas pihenést valamikor, aztán még ki tudja mi mindenre lesz idő.
Még sosem voltam ilyen tengerparti nyaraláson, úgyhogy izgatottan várom.
Annyit kell nektek elviselni, hogy egy hétig most nem jelentkezem. Bár ez az utóbbi időben nem újdonság, talán fel sem fog tűnni a változás. :)
Ha volt, az persze nagyban aláásná a hitelességét a mai irománynak. :)
Megdöbbentő dolgot fogok most mondani, mégpedig a közlekedésről. És jót!
Észrevettem egy remek tulajdonságát az itteni autósoknak. A piros lámpa után, 99.9%-ban kivárják a zöldet, nem indulnak el már a sárgába. Ez nem hangzik olyan nagy dolognak, de itt valahogy úgy vannak beprogramozva a lámpák, hogy legalább 2-3 másodpercig sárga, mielőtt zöldre váltana. Én már ott toporgok a biciklimen, meg legtöbbször el is indulok, amikor a sárgát meglátom, de az autósok szépen kivárják a zöldet. (Amit a múltkor írtam, hogy az emberek hamarabb elindulnak, az a biciklisekre vonatkozik. A hozzám hasonló patkányokra.)
Ezen a felismerésen úgy fellelkesültem, hogy követem én is a jó példát, és nem megyek bele a sárgába, hanem kivárom azt a pár plusz másodpercet, és csak akkor indulok.
Kis intermezzo, még mindig van, hogy megbámulnak az emberek, hogy miért állok meg a pirosnál ha egyszer biciklivel vagyok. Kíváncsian várom mikorra jut el a kis gyík-agyukig, hogy a lámpa mindenkire vonatkozik.
Na de intermezzo vége, ez ma egy pozitív bejegyzés a közlekedésről. Elhatároztam, hogy ilyeneket is keresek az úton, hátha akkor jobban fognak telni az úton töltött óráim.
Teljesen más téma, és csak úgy halkan jegyzem meg, mindenféle nyomatékosítás nélkül, hisz egész apróságról van szó, talán még írni is felesleges róla, hogy holnap reggel indulunk Thaiföldre. Egy hét, utazással együtt, de innan az csak 4 óra.
A szombatot, vasárnapot Bangkokban töltjük majd, hétfőn meg tovább utazunk egy paradicsomi kis szigetre, ahol egészen péntekig lebzselünk majd. Búvárkodni tervezünk, motorozni a szigeten, süttetni a hasunkat a hófehér tengerparton, én mindenképpen akarok egy függőágyas pihenést valamikor, aztán még ki tudja mi mindenre lesz idő.
Még sosem voltam ilyen tengerparti nyaraláson, úgyhogy izgatottan várom.
Annyit kell nektek elviselni, hogy egy hétig most nem jelentkezem. Bár ez az utóbbi időben nem újdonság, talán fel sem fog tűnni a változás. :)
2012. október 1., hétfő
A pokol tornácán
Fúrnak. Megint fúrnak!!! Most egy másik szomszéd. Az előző, kb. 2 hónap után végre befejezte az építkezést. Gyanítom, hogy kiütötték az egyik külső falat, és beszereltek egy medencét, ami most kilóg az épületből, mert ilyen sokáig mást nem lehet csinálni.
Lassan kivertem a fejemből milyen elképesztő irritáló, amikor fúrják a falat, erre ma a másik szomszédom kezdett el fúrni meg kalapálni.
Van pár lehetséges megoldás egy ilyen helyzetre.
Kiköltözhetnék a pusztába.
Kiköltözhetnék a pusztába, de egy barlangba.
Átköltözhetnék egy villába! Ez egész jó megoldásnak ígérkezik, attól eltekintve, hogy legalább 50 000 RMB egy hónapra a lakbér, ha nem több. Gondolom.
Kibérelhetném ay egész szintet, plusz még az alattam meg felettem lévő szinteket is. Ez is egész jónak hangzik, de megint ott vagyunk, hogy 35-40 000 egy hónapban.
Vehetnék egy üveg kloroformot, rongyaim már vannak, és minden szomszédomat elkábíthatnám. Aztán kivinném őket a pusztába (talán a barlangba), aztán útjukra engedném őket. Ugye már leírtam, hogy a tájékozódás nem az erőssége a helyieknek. Szóval ezzel valószínűleg meg is lenne oldva a dolog, mert tuti nem találnának vissza.
De még az is lehet, hogy egyikre sem lesz szükség, mert mintha már abba is hagyták volna. Jeeeeee!
Lassan kivertem a fejemből milyen elképesztő irritáló, amikor fúrják a falat, erre ma a másik szomszédom kezdett el fúrni meg kalapálni.
Van pár lehetséges megoldás egy ilyen helyzetre.
Kiköltözhetnék a pusztába.
Kiköltözhetnék a pusztába, de egy barlangba.
Átköltözhetnék egy villába! Ez egész jó megoldásnak ígérkezik, attól eltekintve, hogy legalább 50 000 RMB egy hónapra a lakbér, ha nem több. Gondolom.
Kibérelhetném ay egész szintet, plusz még az alattam meg felettem lévő szinteket is. Ez is egész jónak hangzik, de megint ott vagyunk, hogy 35-40 000 egy hónapban.
Vehetnék egy üveg kloroformot, rongyaim már vannak, és minden szomszédomat elkábíthatnám. Aztán kivinném őket a pusztába (talán a barlangba), aztán útjukra engedném őket. Ugye már leírtam, hogy a tájékozódás nem az erőssége a helyieknek. Szóval ezzel valószínűleg meg is lenne oldva a dolog, mert tuti nem találnának vissza.
De még az is lehet, hogy egyikre sem lesz szükség, mert mintha már abba is hagyták volna. Jeeeeee!
2012. szeptember 30., vasárnap
Beszéljünk a pénzrül
A cím elírásnak indult, de aztán megtetszett így ü-vel, és inkább így hagytam.
Emlékszem, amikor Gyurcsány bepottyant a köztudatba még nem is tudom mikor, akkor persze mindenki elkezdte nézegetni a múltját, meg hogy hogyan lett milliárdos. Engem nem nagyon érdekelt a dolog akkor se meg most se, egészen addig, amíg egyszer valahol ezt az idézetet nem olvastam tőle: "Csak az első milliómról ne kérdezzenek!" Ebből nekem az jön le, hogy az első millióját valahogy összesimliskedte, onnantól kezdve viszont jó polgár módjára, minden előírást betartva lapátolta össze a vagyonát. Hogy így van-e vagy sem, azt nem tudom, viszont nagyon romantikus gondolat, hogy ha az embernek van 1 milliója, az már egyenes út a milliárdosságig.
És ezzel el is érkeztünk a mai témához: megkerestem az első millióm! Jeeee! Persze ez a mai világban annyira nem nagy szám, de azért én örülök neki.
A számlaszámomat Sophie ajánlására kitakartam, bár nem tudom mi baj történhetne ha nyilvános? Valaki elkezd titokban pénzt küldeni nekem?
Na de amúgy nem volt mindig ilyen rózsás a helyzet. Sőt, igazából már a screenshot készítése után 5 perccel sem volt ilyen rózsás a helyzet, mert befizettem a lakbért. Ami elég vaskos... Így 3 hónap élet után rájöttem, hogy feleslegesen nagy lakást béreltem. Persze tök jó, amikor nincs vele gond, meg az is király, hogy nincs bezártság érzésem sosem, de egyrészt egy csomó időm elmegy a takarítással, másrészt meg tök sok pénzt kiadok lakbérre. Amíg csak elméleti szinten költöttem 5500-at egy hónapban, addig még jónak tűnt, de mióta látom, hogy ez több, mint minden más kiadásom együttvéve, úgy már más perspektívába kerül a dolog, és hirtelen elkezd fájni a szívem. Meg a bankszámlám. Meg az agyam. Meg még minden másom, ami valahogy a pénzhez köthető. Szóval most épp szabadidőmben azon töprengek, hogy hova kellene költözni majd következő nyáron, amikor lejár itt a szerződésem.
Nem egyszerű kérdés... Tényleg. Szóval most nem is beszélek róla.
Vissza a pénzhez. Szóval hogy be tudom-e fizetni most a lakbért, az egész sokáig kérdéses volt. Legalább másfél hónapom ráment arra, de talán még több is, hogy mindent rendbe tegyek, és addig csak azt láttam, hogy a pénz csak fogy, fogy, fogy, és nem érkezik annyi utánpótlás, amennyi a lakbérhez kellene. Elég kellemetlen gondolat volt.
Nem kell aggódni, elmondom mi történt.
Szóval ugye a fizetésem 2 részben kapom, ezért tudok ilyen hihetetlen keveset adózni. Legálisan. Van egy alap fizetésem, ami a totál fizum 60%-a, ezután fizetem az adót. És van egy másik része, amit mint külföldi kapok, ez a maradék 40%, ezt adómentesen kapom, igen ám, de csak akkor ha számlával igazolom, hogy 5 előírt dolog egyikére költöttem. Eddig ez így - elméletben - rendben is van. (Zárójelben, és nagyon halkan jegyzem meg, hogy a számok alapján még kevesebbet adózok, mint azt korábban írtam. Csak olyan 3,3%-ra jön ki! Jó világ ez itt!!!)
Az 5 dolog a lakbér, étteremben evés / mosoda, évi kétszeri hazautazás, kínai nyelvlecke és gyerek iskoláztatása. Szóval alapvetően nem kellene, hogy ez gondot okozzon, ezekből simán össze tudok szedni annyi számlát, amennyi kell.
Kezdjük azzal, hogy a lakbéremről kapok számlát. Nem kapok. Hogy mi? A főbérlő nem ad számlát. És állítólag ez itt normális. Helyette az ingatlanügynök ad, de csak 5%-ért cserébe. Szóval szépen leperkáltam 825 RMB-t, ami átszámolva több, mint 20 000 forint, hogy megkapjam a számlámat. Vagyis számláimat, mert ugye mindhárom hónapra kaptam egy külön számlát.
De hogy kicsit bonyolultabb legyen a történet, mielőtt ezeket a számlákat benyújthatom, előtte meg kell bizonyosodnom róla, hogy eredetik. Erre van egy honlap, ahová be kell írni a számla különböző adatait, az meg kiköpi hogy igazi vagy hamis. Itt kezdődött az első probléma. A 3 számla 3 egymást követő sorszámal érkezett, az első kettőt sikerült igazinak kihozni, viszont a harmadikról feszt közölte az oldal, hogy hamis.
Ugye nekem fogalmam sem volt róla, hogy ez hogy lehet, hogy a rendszerrel van hiba, velem van hiba, a számlával van hiba? Kérdezgettem a többi külföldit, pár nap próbálkozás után végülis kisütöttük, hogy új számlát kell kérnem. Sophie intézkedett pár nappal később magkaptuk az új számlát, ami már szépen zöld pipával tért vissza. Azóta sem tudom, hogy mi lehetett a gond az első számlával.
Szépen elküldtem az ügynökségnek a számlákat, a screenshotot is, hogy érvényes mind, és vártam.
Vagyis dehogy vártam, ugyanis közben más dolgok is zajlottak. Ha visszaemlékeztek a Gyártulajdonos című bejegyzésemre, ódákat zengtem róla, hogy végre van egy arany, vagyis ARANY bankkártyám. És hogy milyen jó most nekem. Igen ám, csak itt ha az embernek megváltozik a bankkártyája, megváltozik a számlaszáma is. Roppant fura rendszer, még nem tudtam rájönni, hogy jó vagy rossz. A lényeg, hogy emiatt újra kellett regisztrálni a cégnél. És a regisztráció után nem érzekett meg az első hónap adómentes fizuja. Érdekes módon a normál fizum megérkezett.
Mondták a pénzügyes kislányok, hogy más rendszer vonatkozik a kettőre, még itt is, meg itt is írjam át az új bankszámlaszámom, és majd megérkezik a hiányzó összeg is. De nem érkezett. Vártam, vártam, mendegéltem, de csak nem érkezett meg. Kezdtem erősen sopánkodni.
Aztán eljött a következő hónap, és még mindig semmi. Elkezdtem újra érdeklődni a lánykánál, hogy ugyan vajon mikor fogom megkapni a pénzem, mert ha így haladunk nem tudok majd lakbért fizetni, és nem szeretnék ebbe a helyzetbe kerülni. (Tényleg ezzel érveltem.) Hosszas, legalábbis hosszasnak tűnő levelezés után kiderült, hogy az adómentes pénzt egy HSBC számláról utalják, és a HSBC rendszere nem tud 30 karakternél hosszabb nevet kezelni, ezért nem utaltak. Az én nevem ugyanis 32 karakter.
Eddigre már egyszer késett a normál fizum utalása amiatt, mert a CMB (az én bankom, China Merchants Bank) meg nem hajlandó úgy bejövő utalást elfogadni, ha a név nem egyezik meg TELJESEN a regisztrált nevemmel. És a cég Daniel Matyas Szentimrey-Harrachnak utalt, engem meg (mint utólag kiderült) Szentimrey-Harrach Daniel Matyasként regisztráltak.
Szóval itt egy kicsit bepöccentem, hogy akkor most mi a teendő, lőjjem főbe magam? De aztán a pénzügyes lányka varázsolt valamit, mert aztán pár nappal később megérkezett az előző havi meg az ehavi adómentes utalás is. Juppéééé!
Igen ám, de a lakbért nem utalták vissza. Jött egy e-mail, hogy nem jó a számla, mert valami név vagy cím nem ugyanaz rajta, mint... Ezek bele vannak buzulva a névbe meg a címbe. Hogy minden betűre megeggyezzen. De amúgy meg vicces, mert van 500 millió Zhang meg másik 500 millió Zheng, és ezzel kb. ki is fújt a nevek választéka. (Najó, lehet, hogy ennél kicsit árnyaltabb a helyzet, de nem sokkal.)
Én nem is értettem, hogy mi nem stimmel a számlán, mert ugye minden csak kínai krikszkraksz. Aztán Sophie átnézte nekem őket, de elsőre ő sem tudta, hogy minek is kellene egyeznie mivel. Akkor megint elkezdtünk érdeklődni, és a végén kisütöttük, hogy mi a baj. Vagyis azt nem, hogy mi a baj, azt, hogy mi lesz a megoldás. Megint új számlát kell kérni... Vissza az ingatlanügynükhöz, aki eddigre már gondolom eléggé utált minket, de azért pár nap alatt adott egy új számlát. Először ezeket sem akarta érvényesíteni a honlap, és már kezdtem feladni minden reményt, hogy valaha egyszer rendbe jönnek a dolgok, de aztán rájöttem, hogy én voltam a hülye, mert rossz számokat írtam be. :P
Miután korrigáltam a hibát láss csodát, minden megjavult. Mind a 3 számla igazinak mutatkozott, és már másnap el is küldtem őket az ügynökségnek. És ezzel végre véget ért a szenvedésem, és minden pénzem megérkezik időben. Azért is lettem hirtelen ilyen gazdag, mert minden pénzem most érkezett meg. Pont időben. :)
Amúgy azt találtuk ki Sophie-val, hogy innentől kezdve nem kérünk számlát az ingatlanügynöktől, hanem megpróbáljuk összehozni a teljes összeget éttermes számlákból. Agitálom a csapatomat, hogy ahányszor fizet valaki, mindig kérjen számlát és adja oda nekem, de még nem ragadt meg mindenki fejében a gondolat, hogy akkor ezt csinálja is. Lehet, hogy többet kellene velük kajálni mennem, és akkor tudnám figyelmeztetni őket. Talán még a szociális státusomnak is jót tenne, ha nem különcködnék mindig.
Na meg perszer Sophie is gyűjti nekem a számlákat a saját meg a barátai ebédei után.
Emlékszem, amikor Gyurcsány bepottyant a köztudatba még nem is tudom mikor, akkor persze mindenki elkezdte nézegetni a múltját, meg hogy hogyan lett milliárdos. Engem nem nagyon érdekelt a dolog akkor se meg most se, egészen addig, amíg egyszer valahol ezt az idézetet nem olvastam tőle: "Csak az első milliómról ne kérdezzenek!" Ebből nekem az jön le, hogy az első millióját valahogy összesimliskedte, onnantól kezdve viszont jó polgár módjára, minden előírást betartva lapátolta össze a vagyonát. Hogy így van-e vagy sem, azt nem tudom, viszont nagyon romantikus gondolat, hogy ha az embernek van 1 milliója, az már egyenes út a milliárdosságig.
És ezzel el is érkeztünk a mai témához: megkerestem az első millióm! Jeeee! Persze ez a mai világban annyira nem nagy szám, de azért én örülök neki.
A számlaszámomat Sophie ajánlására kitakartam, bár nem tudom mi baj történhetne ha nyilvános? Valaki elkezd titokban pénzt küldeni nekem?
Na de amúgy nem volt mindig ilyen rózsás a helyzet. Sőt, igazából már a screenshot készítése után 5 perccel sem volt ilyen rózsás a helyzet, mert befizettem a lakbért. Ami elég vaskos... Így 3 hónap élet után rájöttem, hogy feleslegesen nagy lakást béreltem. Persze tök jó, amikor nincs vele gond, meg az is király, hogy nincs bezártság érzésem sosem, de egyrészt egy csomó időm elmegy a takarítással, másrészt meg tök sok pénzt kiadok lakbérre. Amíg csak elméleti szinten költöttem 5500-at egy hónapban, addig még jónak tűnt, de mióta látom, hogy ez több, mint minden más kiadásom együttvéve, úgy már más perspektívába kerül a dolog, és hirtelen elkezd fájni a szívem. Meg a bankszámlám. Meg az agyam. Meg még minden másom, ami valahogy a pénzhez köthető. Szóval most épp szabadidőmben azon töprengek, hogy hova kellene költözni majd következő nyáron, amikor lejár itt a szerződésem.
Nem egyszerű kérdés... Tényleg. Szóval most nem is beszélek róla.
Vissza a pénzhez. Szóval hogy be tudom-e fizetni most a lakbért, az egész sokáig kérdéses volt. Legalább másfél hónapom ráment arra, de talán még több is, hogy mindent rendbe tegyek, és addig csak azt láttam, hogy a pénz csak fogy, fogy, fogy, és nem érkezik annyi utánpótlás, amennyi a lakbérhez kellene. Elég kellemetlen gondolat volt.
Nem kell aggódni, elmondom mi történt.
Szóval ugye a fizetésem 2 részben kapom, ezért tudok ilyen hihetetlen keveset adózni. Legálisan. Van egy alap fizetésem, ami a totál fizum 60%-a, ezután fizetem az adót. És van egy másik része, amit mint külföldi kapok, ez a maradék 40%, ezt adómentesen kapom, igen ám, de csak akkor ha számlával igazolom, hogy 5 előírt dolog egyikére költöttem. Eddig ez így - elméletben - rendben is van. (Zárójelben, és nagyon halkan jegyzem meg, hogy a számok alapján még kevesebbet adózok, mint azt korábban írtam. Csak olyan 3,3%-ra jön ki! Jó világ ez itt!!!)
Az 5 dolog a lakbér, étteremben evés / mosoda, évi kétszeri hazautazás, kínai nyelvlecke és gyerek iskoláztatása. Szóval alapvetően nem kellene, hogy ez gondot okozzon, ezekből simán össze tudok szedni annyi számlát, amennyi kell.
Kezdjük azzal, hogy a lakbéremről kapok számlát. Nem kapok. Hogy mi? A főbérlő nem ad számlát. És állítólag ez itt normális. Helyette az ingatlanügynök ad, de csak 5%-ért cserébe. Szóval szépen leperkáltam 825 RMB-t, ami átszámolva több, mint 20 000 forint, hogy megkapjam a számlámat. Vagyis számláimat, mert ugye mindhárom hónapra kaptam egy külön számlát.
De hogy kicsit bonyolultabb legyen a történet, mielőtt ezeket a számlákat benyújthatom, előtte meg kell bizonyosodnom róla, hogy eredetik. Erre van egy honlap, ahová be kell írni a számla különböző adatait, az meg kiköpi hogy igazi vagy hamis. Itt kezdődött az első probléma. A 3 számla 3 egymást követő sorszámal érkezett, az első kettőt sikerült igazinak kihozni, viszont a harmadikról feszt közölte az oldal, hogy hamis.
Ugye nekem fogalmam sem volt róla, hogy ez hogy lehet, hogy a rendszerrel van hiba, velem van hiba, a számlával van hiba? Kérdezgettem a többi külföldit, pár nap próbálkozás után végülis kisütöttük, hogy új számlát kell kérnem. Sophie intézkedett pár nappal később magkaptuk az új számlát, ami már szépen zöld pipával tért vissza. Azóta sem tudom, hogy mi lehetett a gond az első számlával.
Szépen elküldtem az ügynökségnek a számlákat, a screenshotot is, hogy érvényes mind, és vártam.
Vagyis dehogy vártam, ugyanis közben más dolgok is zajlottak. Ha visszaemlékeztek a Gyártulajdonos című bejegyzésemre, ódákat zengtem róla, hogy végre van egy arany, vagyis ARANY bankkártyám. És hogy milyen jó most nekem. Igen ám, csak itt ha az embernek megváltozik a bankkártyája, megváltozik a számlaszáma is. Roppant fura rendszer, még nem tudtam rájönni, hogy jó vagy rossz. A lényeg, hogy emiatt újra kellett regisztrálni a cégnél. És a regisztráció után nem érzekett meg az első hónap adómentes fizuja. Érdekes módon a normál fizum megérkezett.
Mondták a pénzügyes kislányok, hogy más rendszer vonatkozik a kettőre, még itt is, meg itt is írjam át az új bankszámlaszámom, és majd megérkezik a hiányzó összeg is. De nem érkezett. Vártam, vártam, mendegéltem, de csak nem érkezett meg. Kezdtem erősen sopánkodni.
Aztán eljött a következő hónap, és még mindig semmi. Elkezdtem újra érdeklődni a lánykánál, hogy ugyan vajon mikor fogom megkapni a pénzem, mert ha így haladunk nem tudok majd lakbért fizetni, és nem szeretnék ebbe a helyzetbe kerülni. (Tényleg ezzel érveltem.) Hosszas, legalábbis hosszasnak tűnő levelezés után kiderült, hogy az adómentes pénzt egy HSBC számláról utalják, és a HSBC rendszere nem tud 30 karakternél hosszabb nevet kezelni, ezért nem utaltak. Az én nevem ugyanis 32 karakter.
Eddigre már egyszer késett a normál fizum utalása amiatt, mert a CMB (az én bankom, China Merchants Bank) meg nem hajlandó úgy bejövő utalást elfogadni, ha a név nem egyezik meg TELJESEN a regisztrált nevemmel. És a cég Daniel Matyas Szentimrey-Harrachnak utalt, engem meg (mint utólag kiderült) Szentimrey-Harrach Daniel Matyasként regisztráltak.
Szóval itt egy kicsit bepöccentem, hogy akkor most mi a teendő, lőjjem főbe magam? De aztán a pénzügyes lányka varázsolt valamit, mert aztán pár nappal később megérkezett az előző havi meg az ehavi adómentes utalás is. Juppéééé!
Igen ám, de a lakbért nem utalták vissza. Jött egy e-mail, hogy nem jó a számla, mert valami név vagy cím nem ugyanaz rajta, mint... Ezek bele vannak buzulva a névbe meg a címbe. Hogy minden betűre megeggyezzen. De amúgy meg vicces, mert van 500 millió Zhang meg másik 500 millió Zheng, és ezzel kb. ki is fújt a nevek választéka. (Najó, lehet, hogy ennél kicsit árnyaltabb a helyzet, de nem sokkal.)
Én nem is értettem, hogy mi nem stimmel a számlán, mert ugye minden csak kínai krikszkraksz. Aztán Sophie átnézte nekem őket, de elsőre ő sem tudta, hogy minek is kellene egyeznie mivel. Akkor megint elkezdtünk érdeklődni, és a végén kisütöttük, hogy mi a baj. Vagyis azt nem, hogy mi a baj, azt, hogy mi lesz a megoldás. Megint új számlát kell kérni... Vissza az ingatlanügynükhöz, aki eddigre már gondolom eléggé utált minket, de azért pár nap alatt adott egy új számlát. Először ezeket sem akarta érvényesíteni a honlap, és már kezdtem feladni minden reményt, hogy valaha egyszer rendbe jönnek a dolgok, de aztán rájöttem, hogy én voltam a hülye, mert rossz számokat írtam be. :P
Miután korrigáltam a hibát láss csodát, minden megjavult. Mind a 3 számla igazinak mutatkozott, és már másnap el is küldtem őket az ügynökségnek. És ezzel végre véget ért a szenvedésem, és minden pénzem megérkezik időben. Azért is lettem hirtelen ilyen gazdag, mert minden pénzem most érkezett meg. Pont időben. :)
Amúgy azt találtuk ki Sophie-val, hogy innentől kezdve nem kérünk számlát az ingatlanügynöktől, hanem megpróbáljuk összehozni a teljes összeget éttermes számlákból. Agitálom a csapatomat, hogy ahányszor fizet valaki, mindig kérjen számlát és adja oda nekem, de még nem ragadt meg mindenki fejében a gondolat, hogy akkor ezt csinálja is. Lehet, hogy többet kellene velük kajálni mennem, és akkor tudnám figyelmeztetni őket. Talán még a szociális státusomnak is jót tenne, ha nem különcködnék mindig.
Na meg perszer Sophie is gyűjti nekem a számlákat a saját meg a barátai ebédei után.
2012. szeptember 27., csütörtök
Facekini
Just for today, I'm going to be calm even in the most annoying situations.
Ezek amúgy szinte csakis és kizárólag az úton történnek, máshol nem nagyon bosszant semmi. Egyelőre jól mennek a dolgok. Párszor elkántáltam útközben a kis mantrám, és tényleg nyugodt is maradtam.
Na de nem ez a hír ma. Igazából nem is mai hír, már majd egy hónapja meg akarom írni. Ráadásul - és ez tényleg mindennek a legalja - egy otthoni kollégámtól kell megtudnom, hogy mi történik itt Kínában.
Ez:
http://www.businessinsider.com/chinese-women-wearing-facekinis-2012-8
Meg ez:
http://asiancorrespondent.com/88048/china-beachgoers-wear-ski-masks-as-sun-protection-for-a-fair-skinned-face/
A legújabb trend, bár mintha csak egy városban lenne, hogy mindenki óvja a pofáját a naptól. Így aztán úgy néznek ki, mint sok kis Ku Klux Klán tanonc, akik még nem érték el a teljes megvilágosodást, ezért nem hordhatnak fehér csuklyát, helyette különböző színűekben pompáznak.
Ha szerencsétek van tudok szerezni egy ilyet, és akkor engem is láthattok majd teljes nyári gúnyában. :)
Ezek amúgy szinte csakis és kizárólag az úton történnek, máshol nem nagyon bosszant semmi. Egyelőre jól mennek a dolgok. Párszor elkántáltam útközben a kis mantrám, és tényleg nyugodt is maradtam.
Na de nem ez a hír ma. Igazából nem is mai hír, már majd egy hónapja meg akarom írni. Ráadásul - és ez tényleg mindennek a legalja - egy otthoni kollégámtól kell megtudnom, hogy mi történik itt Kínában.
Ez:
http://www.businessinsider.com/chinese-women-wearing-facekinis-2012-8
Meg ez:
http://asiancorrespondent.com/88048/china-beachgoers-wear-ski-masks-as-sun-protection-for-a-fair-skinned-face/
A legújabb trend, bár mintha csak egy városban lenne, hogy mindenki óvja a pofáját a naptól. Így aztán úgy néznek ki, mint sok kis Ku Klux Klán tanonc, akik még nem érték el a teljes megvilágosodást, ezért nem hordhatnak fehér csuklyát, helyette különböző színűekben pompáznak.
Ha szerencsétek van tudok szerezni egy ilyet, és akkor engem is láthattok majd teljes nyári gúnyában. :)
2012. szeptember 26., szerda
Közlekedés és más állatfajták
Minden nap döntések sorozata. Kínaiul tanuljak? Vagy Rx tutorialt nézzek, hogy haladjon az itthoni kis projektem? Netalántán blogot írjak? "Több szerencséd, mint eszed", ahogy a mondás szól, ma blogot írok. Bár a mondáshoz sok köze nincs. Nem is akármilyen blog lesz ez: hosszú!
Rengeteg dologról kell beszélnünk, kiindulási alapként szolgáljon az alábbi kép. Azt hiszem mindenki látta már:
Namost azon túl, hogy jól elámulunk, milyen hatalmas a változás kezdjünk el elmélkedni. Szeretünk elmélkedni. Come on, turn to your neighbor and say 'We like al-mail-cadd-ney!' Mit látunk a képen? Alul egy mesés, nyüzsgő Sanghajt. Felül el kihalt kisvárost. A képen nem látszanak a tehenek, a disznók meg a csirkék, de ott vannak, higyjétek el. És hát akiknek vigyázni kell a tehénre, disznóra, csirkére, azok is ott vannak. Parasztok. A szó legszebb értelmében.
Aztán telik, múlik az idő, itt felcseperedik egy felhőkarcoló, ott nyílik egy újabb Aston Martin szalon (már kettőt találtam), de az emberek nehezen változnak. Aki eddig marhát terelt, meg a disznó alól lapátolta a trágyát, az most az Audi A4L-ben virít (szigorúan hosszított változat, de lehetőség szerint 1.8-as motorral, ha gyártanák 1.2-essel azt vennék, ha gyártanák extra hosszított verzióban, azt vennék). De az emberek nehezen változnak.
Ugye amíg a borjú ténfereg a pusztában, neki meg az az egyetlen dolga, hogy begyűjtse este 6-kor, addig ott vág át a földúton ahol csak akar. Amíg a legnagyobb gondja az, nehogy tehénszarba lépjen. A gond az, hogy 20 év múlva is ugyanilyen mentalitással szabadul ki az útra. Körülnézzek mielőtt lelépek? Ilyenkor a kis gyík-agyában megjelenik az inger: "a tehén nem fog elütni", így aztán nem néz semerre. Már ez is magában roppant érdekes evolúciós zsákutcákba vezetheti az adott dinasztia sarját. De van, amelyik még a saját kultúrája szokásait sem tartja be.
True story! Már fejtegettem itt a dudálás hagyományát. Nem tirpák és azért dudál, hanem hogy szóljon a forgalomban lévő összes többi tirpáknak, hogy ott van. Szóval megyek kivilágítva a biciklisávban, amikor természetesen mindenféle körülnézés nélkül lelép a csóka kb. 10 méterre. A lámpája ugyan piros, de ilyen apróságokat nem szokás errefelé a gyalogosnak figyelembe vennie. Gondoltam rácsengetek, hogy esteleg ne előttem ténferegjen, hátha ezáltal javulnak a túlélési esélyei. Semmi. Csengetek újra - semmi. Csengetek egyhuzamban, amíg oda nem érek - semmi. Utolsó pillanatban lefékezek, hogy ne menjek át a paraszton, na ezt valahogy észreveszi, és elkezd magyarázni.
Lehet ez is evolúciós dolog, a disznónak meg a csirkének magyaráztak az ősapáik és benne maradt a DNS-ban, de ez már a második csóka, akinek nem mentem neki, és erre felháborodott. Hidd el barátom, én lennék a legboldogabb, ha jól beléd rohannék, aztán amikor elvágodtál addig ütnélek és rúgnálak, amíg mozogsz! Még a bringát is hozzád vágnám!!! Azt hiszem túl sok bennem a felgyülemlett feszültség...
A héten elkezdtem hallgatni John Maxwell (a világon az egyik legjobb professional speaker) egy mostani előadását. Azon felül, hogy remek példakép természetesen a mondanivalója is felettébb érdekes. Az egyik dolog amit tanít, hogy ahhoz, hogy közelebb kerüljünk az álmainkhoz, folyamatosan kell tenni értük keveset. Nem ritkán sokat, konzisztesen keveset. Persze lehet konzisztensen sokat is, csak ugye az jóval nehezebb. Az egyik dolog, amit ő csinál, összefoglalta, hogy milyen tulajdonságok visznek közelebb az ő álmaihoz, és minden nap tudatosítja magában, hogy ezek fontosak. A tükör előtt elmondja, hogy "Just for today I'll..." Na gondoltam ezt kipróbálom én is, hiába nincs meg pontosan, hogy mik is fontosak nekem elkezdem inkább egy mondattal, aztán majd felhízlalom. Mert arra már rájöttem, hogyha csak egy nappal is elhalasztom az ilyen dolgokat, akkor soha nem fogom elkezdeni. Szóval ma a tükör előtte a szemembe néztem, és elmondtam: "Just for today I'll not complain at all." Na szóval nem jött össze. :) De holnap megpróbálom megint.
Térjünk vissza a közlekedéshez egy kicsit. Gondolom úgyis jobban élvezitek, amikor belehergelem magam a helyiek hülyeségeibe. Szóval észrevettem ám egy másik evolúciós zsákutcát. Egy újabb dolog, ami hamarosan helyreállítja a Földön az emberek számát az egészséges 3 milliárdra. Csak még gyorsabb és még erősebb kocsikra van szükség.
Elemezzük mi történik amikor zöldről pirosra vált a lámpa. Ugyanebben a pillanatban pirosról is zöldre vált a keresztező irányban. Akinél most vált zöldre, az már tűkön ül, áll, fekszik, hogy végre indulhasson és mivel itt visszaszámolós rendszer van (ami amúgy sokkal jobb, mint az otthoni), ezért már másodpercekkel korábban elindul, hisz "úgyis mindjárt zöld lesz". Igen ám, de a keresztező irányba ilyenkor egy roppant érdekes dolog történik. Itt most vált pirosra a lámpa. Itt is visszaszámol, ezért az autós már tudja, hogy nincs sok ideje átérni. Minél messzebb van, annál inkább a gázra lép, és elkezdi két kézzel nyomni a dudát. Komolyan mondom meggyőződésem, hogy egynek sem jutott még eszébe az az eretnek gondolat, hogy megálljon. Ha egy éjszaka az összes autóban rákötném a dudát a fékre, egyrészt helyreállna a rend a városban, másrészt viszont értetlenséggel vegyes riadalommal az arcán fosná össze magát minden autós, ugyanis olyat még egyik sem tapasztalt, hogy a pirosnál időben megálljon.
Na de most jön ám a dupla csavar! Elhatároztam, hogy megszerzem itt a jogsit. Most minden családtagom ijedten kap a nyugtató után, de aggodalomra semmi ok. Pont. Nincs indokom, hogy miért is nincs. Mert majd én normálisan vezetek? Na és? Attól még a sok fajbéna ott marad az úton. Mert majd nekem lesz a legnagyobb és legerősebb kocsim? (1.9-es Audi A4L.) Nem, nem lesz. Mert majd hirtelen észhez tér a város, és megjavul a közlekedés? Nem, nem fog. Hacsak...!
Hacsak nem reformálom meg a közlekedést saját magam. Mióta köztük élek egyre inkább érik bennem az elhatározás, hogy valamit tenni kell.
3 lehetőség van:
a) Nem csinálok semmit.
b) Változtatok az életemen, hogy ne találkozzak a problémával. Valószínűleg a leggyorsabb módja, hogy valami ne zavarjon, ha ügyesen elkerülöm. (Remélem érezhető a szarkazmus, bár ez nem változtat a dolog valóságtartalmán.)
c) Fogom magam, és rendbe rakom a rendszert!
Már ki is dolgoztam a terv alapjait. 3 fronton fogok támadni: Legelső lépésként jó példát mutatok. Amúgy ez egy érdekes elhatározás volt. Már-már átálltam én is az itteni bűnös szokásokra, mert egyértelműen kényelmesebb átmenni a piroson, mint megállni és kivárni, hogy zöld legyen. Igen ám, csak ezzel feleslegesen terhelem az autóst, hogy még rám is figyeljen a kereszteződésben. És egy kevésbé lefáradt autós lehet, hogy két utcával arréb nem fogja elütni a barátnőmet. Szóval példát mutatok. Mióta ezt elhatároztam minden lámpánál megállok, még éjszaka 11-kor is, amikor tök üres az út. Néha megállnak mellettem mások is (nem éjszaka 11-kor), néha értetlenkedve néznek rám, hogy ugyan vajon miért nem megyek át a piroson, hiszen nem autóval vagyok. Itt az emberek szentül meg vannak győződve róla, hogy a lámpa csak az autósoknak van. Én ezt is a tehenészetre vezetem vissza. Ugye amikor tehén volt a szobájában a radiátor akkor nem voltak még lámpák. Meg autók se. Megjelentek az autók, megjelentek a lámpák. Na de nyilván nem mindenkinek. Amikor a tehenet terelte nem parancsolt neki se ember, se isten, se lámpa. Na nehogy már most bárki is megmondja neki, hogy mikor álljon meg! Szóval jó példát mutatok.
A második dolog a közössébi média. Már korábban cikkeztem róla mekkora hatalmas ereje van errefelé. Egy jól kitalált stratégiával, ami sok embert megszólít, és sok ember egyet tud vele érteni jó nagy követő-seregre lehet szert tenni, akik aztán majd szintén jó példát fognak mutatni (ez a terv legalábbis). Itt persze bele lehet menni még mindenféle szóróanyagba, branded materialba, stb., ezek is rajta vannak a kívánságlistámon, de nem ezzel fogom kezdeni. (Persze remek, hogy itt is jövő időt használok és nem jelent...)
A harmadik dolog pedig a fiatalság megszólítása. Minél több helyen kell előadásokat tartani, felhívni a figyelmet az ésszerű közlekedés előnyeire. Ezek a szegény gyerekek sosem fogják levetkőzni a csirkenyúzó, trágyalapátoló múltjukat, ha nem kapnak sehonnan pozitív behatást. A kondás apjától biztos nem fog jó példát tanulni! (Örvendezzetek, kezdem magam belehergelni. Viszont mindjárt témaváltás.)
Ez a 3 lépés fogja szeretett kis hazám közlekedését felvirágoztatni. Amúgy érdekes statisztika, hogy Sanghajban több, mint 3 millió közlekedési eszköz van, ebből 1,7 millió autó. (Azt hiszem ez 2010-es adat.) Ha most belegondolunk, hogy egy Baranya megye méretű helyen zsúfolódik össze, akkor talán érthető, hogy miért is lenne olyan jó kiutat találni a káoszból.
És itt jön majd a trükk. Ahogy egyre több ember kezd el tenni a változásért, egyre több ember mutat jó példát, egyszer csak elérkezünk ahhoz a kritikus tömeghez, ami már elkezdeni nagyban befolyásolni a várost. A legtöbb ember komformista, akármit is állít magáról. Ha azt látja, hogy mindenki más áll a piros lámpánál, akkor ő is meg fog állni. Ha azt látja, hogy mindenki más az útpatkától 6 centire állt meg a kocsijával, akkor ő sem egy méterrel beljebb fog megállni (ez szintén egy olyan dolog, ami felbassza az agyam), ha azt látja, hogy mindenki más rendesen megy a saját sávjában, akkor ő sem a két sáv között fog ügyeskedni.
És akkor most huszárvágással témaváltás. Ez lesz az utolsó dolog, amit ma meg kell beszélnünk, aztán mehettek ebédelni.
Ma a cég egyik magas rangú csókája jött látogatóba az irodába, és tartott egy 1 órás Open Forumot. Az ilyenkor szokásos helyemet foglaltam el az első sorban, és elég sokáig egyedül ücsörögtem ott. A fickó vagy negyed órát késett, de amikor megjött, hozta az egész brancsát. Mindenféle szuper szenior ember megjelent. És körbeültek. (Csak ott volt már hely.) Mint kiderült ezek akkor hatalmas fickók, hogy a 2008-as válságban aktívan közreműködtek a cég megmentésében. Egyik a bal oldalamon ült, a másik jobbon. Én meg hirtelen kezdtem kényelmetlenül érezni magam, és próbáltam összezsugorodni. Az angolban van a gyönyörű szép intimidate szó, ami magyarul talán megfélemlít, de angolban nem ennyire negatív a jelentése. Na lényeg, hogy I was intimidated by their presence.
Aztán a csóka elkezdett beszélni. Nagyon magával ragadta a közönséget, mert elképesztő lelkes volt azzal kapcsolatban amit csinál, még a céggel kapcsolatban úgy általában. Annak ellenére, hogy álmosan ültem be az előadásra egy pillanatra nem hunytam le a szemem, végig izgatottan figyeltem. Ezzel körülbelül ki is merültek a pozitív dolgok a beszédével kapcsolatban. Egy hatalmas katyvasz volt az egész, se eleje, se vége, 3 fő pontja volt, abból is egy érthetetlen. Szóval a végén odamentem hozzá, hogy mondja már el, hogy jól értettem-e a második pontot. Kína előnye, hogy mindenki annyira szende, hogy ilyenkor az előadó közelébe se mer menni. Spurizik mind ki az ajtón. Szóval nem nagyon kell sorban állnom, ha valami extra kérdésem van. Amúgy mielőtt még odamentem volna, az összes barátja meggratulálta, hogy mennyire fantasztikus előadás volt. Én csak csendesen mosolyogtam, mert a Toastmaster persze mindig figyel, és hát temérdek tanácsot lett volna kedvem adni neki, hogy hol tudna fejlődni. Aztán valahogy a beszélgetés alatt rá is kérdezett, hogy milyen hobbijaim vannak, mondtam, hogy public speaking. Erre kérdezte, hogy beszéltem-e már 500 ember előtt. Mondtam, hogy nem, csak 300 előtt. Mert hogy ő most 1 óráig beszélt 500 előtt. Ez az 500 kb. 70 volt a teremben, meg 30 másik a videó túloldalán. Najó, legyen 40. De láthatólag ő is egyetértett a barátaival, hogy ez egy remek előadás volt.
Amúgy ilyenkor mindig elgondolkodok, hogy vajon mi lenne a legjobb dolog, amit tehetek. Az, hogy kussolok! Hát kussolok is. De pont az ilyen magas beosztású embereknek lenne a legjobb, ha rászánnának egy kis (vagy sok) időt a képességeik csiszolására. De pont az ilyen magas beosztású embereknek van sziklaszilárd hite, hogy a szavak mesterei és innen már nincs hová fejlődni.
Az év 365 napján tépjük a pofánkat, hogy Give back to the community, jótékonykodjunk itt, jótékonykodjunk ott, aztán az egyetlen dolog, amivel szívesen jótékonykodnék az tabu, mert hát nem megyünk oda a nagykutyához, hogy "Figyu már, gáz, amit a színpadon művelsz, gyere, add a kezed, segítek". Hanem kussolok.
Rengeteg dologról kell beszélnünk, kiindulási alapként szolgáljon az alábbi kép. Azt hiszem mindenki látta már:
 |
| Shanghai 1990-ben és 2010-ben |
Aztán telik, múlik az idő, itt felcseperedik egy felhőkarcoló, ott nyílik egy újabb Aston Martin szalon (már kettőt találtam), de az emberek nehezen változnak. Aki eddig marhát terelt, meg a disznó alól lapátolta a trágyát, az most az Audi A4L-ben virít (szigorúan hosszított változat, de lehetőség szerint 1.8-as motorral, ha gyártanák 1.2-essel azt vennék, ha gyártanák extra hosszított verzióban, azt vennék). De az emberek nehezen változnak.
Ugye amíg a borjú ténfereg a pusztában, neki meg az az egyetlen dolga, hogy begyűjtse este 6-kor, addig ott vág át a földúton ahol csak akar. Amíg a legnagyobb gondja az, nehogy tehénszarba lépjen. A gond az, hogy 20 év múlva is ugyanilyen mentalitással szabadul ki az útra. Körülnézzek mielőtt lelépek? Ilyenkor a kis gyík-agyában megjelenik az inger: "a tehén nem fog elütni", így aztán nem néz semerre. Már ez is magában roppant érdekes evolúciós zsákutcákba vezetheti az adott dinasztia sarját. De van, amelyik még a saját kultúrája szokásait sem tartja be.
True story! Már fejtegettem itt a dudálás hagyományát. Nem tirpák és azért dudál, hanem hogy szóljon a forgalomban lévő összes többi tirpáknak, hogy ott van. Szóval megyek kivilágítva a biciklisávban, amikor természetesen mindenféle körülnézés nélkül lelép a csóka kb. 10 méterre. A lámpája ugyan piros, de ilyen apróságokat nem szokás errefelé a gyalogosnak figyelembe vennie. Gondoltam rácsengetek, hogy esteleg ne előttem ténferegjen, hátha ezáltal javulnak a túlélési esélyei. Semmi. Csengetek újra - semmi. Csengetek egyhuzamban, amíg oda nem érek - semmi. Utolsó pillanatban lefékezek, hogy ne menjek át a paraszton, na ezt valahogy észreveszi, és elkezd magyarázni.
Lehet ez is evolúciós dolog, a disznónak meg a csirkének magyaráztak az ősapáik és benne maradt a DNS-ban, de ez már a második csóka, akinek nem mentem neki, és erre felháborodott. Hidd el barátom, én lennék a legboldogabb, ha jól beléd rohannék, aztán amikor elvágodtál addig ütnélek és rúgnálak, amíg mozogsz! Még a bringát is hozzád vágnám!!! Azt hiszem túl sok bennem a felgyülemlett feszültség...
A héten elkezdtem hallgatni John Maxwell (a világon az egyik legjobb professional speaker) egy mostani előadását. Azon felül, hogy remek példakép természetesen a mondanivalója is felettébb érdekes. Az egyik dolog amit tanít, hogy ahhoz, hogy közelebb kerüljünk az álmainkhoz, folyamatosan kell tenni értük keveset. Nem ritkán sokat, konzisztesen keveset. Persze lehet konzisztensen sokat is, csak ugye az jóval nehezebb. Az egyik dolog, amit ő csinál, összefoglalta, hogy milyen tulajdonságok visznek közelebb az ő álmaihoz, és minden nap tudatosítja magában, hogy ezek fontosak. A tükör előtt elmondja, hogy "Just for today I'll..." Na gondoltam ezt kipróbálom én is, hiába nincs meg pontosan, hogy mik is fontosak nekem elkezdem inkább egy mondattal, aztán majd felhízlalom. Mert arra már rájöttem, hogyha csak egy nappal is elhalasztom az ilyen dolgokat, akkor soha nem fogom elkezdeni. Szóval ma a tükör előtte a szemembe néztem, és elmondtam: "Just for today I'll not complain at all." Na szóval nem jött össze. :) De holnap megpróbálom megint.
Térjünk vissza a közlekedéshez egy kicsit. Gondolom úgyis jobban élvezitek, amikor belehergelem magam a helyiek hülyeségeibe. Szóval észrevettem ám egy másik evolúciós zsákutcát. Egy újabb dolog, ami hamarosan helyreállítja a Földön az emberek számát az egészséges 3 milliárdra. Csak még gyorsabb és még erősebb kocsikra van szükség.
Elemezzük mi történik amikor zöldről pirosra vált a lámpa. Ugyanebben a pillanatban pirosról is zöldre vált a keresztező irányban. Akinél most vált zöldre, az már tűkön ül, áll, fekszik, hogy végre indulhasson és mivel itt visszaszámolós rendszer van (ami amúgy sokkal jobb, mint az otthoni), ezért már másodpercekkel korábban elindul, hisz "úgyis mindjárt zöld lesz". Igen ám, de a keresztező irányba ilyenkor egy roppant érdekes dolog történik. Itt most vált pirosra a lámpa. Itt is visszaszámol, ezért az autós már tudja, hogy nincs sok ideje átérni. Minél messzebb van, annál inkább a gázra lép, és elkezdi két kézzel nyomni a dudát. Komolyan mondom meggyőződésem, hogy egynek sem jutott még eszébe az az eretnek gondolat, hogy megálljon. Ha egy éjszaka az összes autóban rákötném a dudát a fékre, egyrészt helyreállna a rend a városban, másrészt viszont értetlenséggel vegyes riadalommal az arcán fosná össze magát minden autós, ugyanis olyat még egyik sem tapasztalt, hogy a pirosnál időben megálljon.
Na de most jön ám a dupla csavar! Elhatároztam, hogy megszerzem itt a jogsit. Most minden családtagom ijedten kap a nyugtató után, de aggodalomra semmi ok. Pont. Nincs indokom, hogy miért is nincs. Mert majd én normálisan vezetek? Na és? Attól még a sok fajbéna ott marad az úton. Mert majd nekem lesz a legnagyobb és legerősebb kocsim? (1.9-es Audi A4L.) Nem, nem lesz. Mert majd hirtelen észhez tér a város, és megjavul a közlekedés? Nem, nem fog. Hacsak...!
Hacsak nem reformálom meg a közlekedést saját magam. Mióta köztük élek egyre inkább érik bennem az elhatározás, hogy valamit tenni kell.
3 lehetőség van:
a) Nem csinálok semmit.
b) Változtatok az életemen, hogy ne találkozzak a problémával. Valószínűleg a leggyorsabb módja, hogy valami ne zavarjon, ha ügyesen elkerülöm. (Remélem érezhető a szarkazmus, bár ez nem változtat a dolog valóságtartalmán.)
c) Fogom magam, és rendbe rakom a rendszert!
Már ki is dolgoztam a terv alapjait. 3 fronton fogok támadni: Legelső lépésként jó példát mutatok. Amúgy ez egy érdekes elhatározás volt. Már-már átálltam én is az itteni bűnös szokásokra, mert egyértelműen kényelmesebb átmenni a piroson, mint megállni és kivárni, hogy zöld legyen. Igen ám, csak ezzel feleslegesen terhelem az autóst, hogy még rám is figyeljen a kereszteződésben. És egy kevésbé lefáradt autós lehet, hogy két utcával arréb nem fogja elütni a barátnőmet. Szóval példát mutatok. Mióta ezt elhatároztam minden lámpánál megállok, még éjszaka 11-kor is, amikor tök üres az út. Néha megállnak mellettem mások is (nem éjszaka 11-kor), néha értetlenkedve néznek rám, hogy ugyan vajon miért nem megyek át a piroson, hiszen nem autóval vagyok. Itt az emberek szentül meg vannak győződve róla, hogy a lámpa csak az autósoknak van. Én ezt is a tehenészetre vezetem vissza. Ugye amikor tehén volt a szobájában a radiátor akkor nem voltak még lámpák. Meg autók se. Megjelentek az autók, megjelentek a lámpák. Na de nyilván nem mindenkinek. Amikor a tehenet terelte nem parancsolt neki se ember, se isten, se lámpa. Na nehogy már most bárki is megmondja neki, hogy mikor álljon meg! Szóval jó példát mutatok.
A második dolog a közössébi média. Már korábban cikkeztem róla mekkora hatalmas ereje van errefelé. Egy jól kitalált stratégiával, ami sok embert megszólít, és sok ember egyet tud vele érteni jó nagy követő-seregre lehet szert tenni, akik aztán majd szintén jó példát fognak mutatni (ez a terv legalábbis). Itt persze bele lehet menni még mindenféle szóróanyagba, branded materialba, stb., ezek is rajta vannak a kívánságlistámon, de nem ezzel fogom kezdeni. (Persze remek, hogy itt is jövő időt használok és nem jelent...)
A harmadik dolog pedig a fiatalság megszólítása. Minél több helyen kell előadásokat tartani, felhívni a figyelmet az ésszerű közlekedés előnyeire. Ezek a szegény gyerekek sosem fogják levetkőzni a csirkenyúzó, trágyalapátoló múltjukat, ha nem kapnak sehonnan pozitív behatást. A kondás apjától biztos nem fog jó példát tanulni! (Örvendezzetek, kezdem magam belehergelni. Viszont mindjárt témaváltás.)
Ez a 3 lépés fogja szeretett kis hazám közlekedését felvirágoztatni. Amúgy érdekes statisztika, hogy Sanghajban több, mint 3 millió közlekedési eszköz van, ebből 1,7 millió autó. (Azt hiszem ez 2010-es adat.) Ha most belegondolunk, hogy egy Baranya megye méretű helyen zsúfolódik össze, akkor talán érthető, hogy miért is lenne olyan jó kiutat találni a káoszból.
És itt jön majd a trükk. Ahogy egyre több ember kezd el tenni a változásért, egyre több ember mutat jó példát, egyszer csak elérkezünk ahhoz a kritikus tömeghez, ami már elkezdeni nagyban befolyásolni a várost. A legtöbb ember komformista, akármit is állít magáról. Ha azt látja, hogy mindenki más áll a piros lámpánál, akkor ő is meg fog állni. Ha azt látja, hogy mindenki más az útpatkától 6 centire állt meg a kocsijával, akkor ő sem egy méterrel beljebb fog megállni (ez szintén egy olyan dolog, ami felbassza az agyam), ha azt látja, hogy mindenki más rendesen megy a saját sávjában, akkor ő sem a két sáv között fog ügyeskedni.
És akkor most huszárvágással témaváltás. Ez lesz az utolsó dolog, amit ma meg kell beszélnünk, aztán mehettek ebédelni.
Ma a cég egyik magas rangú csókája jött látogatóba az irodába, és tartott egy 1 órás Open Forumot. Az ilyenkor szokásos helyemet foglaltam el az első sorban, és elég sokáig egyedül ücsörögtem ott. A fickó vagy negyed órát késett, de amikor megjött, hozta az egész brancsát. Mindenféle szuper szenior ember megjelent. És körbeültek. (Csak ott volt már hely.) Mint kiderült ezek akkor hatalmas fickók, hogy a 2008-as válságban aktívan közreműködtek a cég megmentésében. Egyik a bal oldalamon ült, a másik jobbon. Én meg hirtelen kezdtem kényelmetlenül érezni magam, és próbáltam összezsugorodni. Az angolban van a gyönyörű szép intimidate szó, ami magyarul talán megfélemlít, de angolban nem ennyire negatív a jelentése. Na lényeg, hogy I was intimidated by their presence.
Aztán a csóka elkezdett beszélni. Nagyon magával ragadta a közönséget, mert elképesztő lelkes volt azzal kapcsolatban amit csinál, még a céggel kapcsolatban úgy általában. Annak ellenére, hogy álmosan ültem be az előadásra egy pillanatra nem hunytam le a szemem, végig izgatottan figyeltem. Ezzel körülbelül ki is merültek a pozitív dolgok a beszédével kapcsolatban. Egy hatalmas katyvasz volt az egész, se eleje, se vége, 3 fő pontja volt, abból is egy érthetetlen. Szóval a végén odamentem hozzá, hogy mondja már el, hogy jól értettem-e a második pontot. Kína előnye, hogy mindenki annyira szende, hogy ilyenkor az előadó közelébe se mer menni. Spurizik mind ki az ajtón. Szóval nem nagyon kell sorban állnom, ha valami extra kérdésem van. Amúgy mielőtt még odamentem volna, az összes barátja meggratulálta, hogy mennyire fantasztikus előadás volt. Én csak csendesen mosolyogtam, mert a Toastmaster persze mindig figyel, és hát temérdek tanácsot lett volna kedvem adni neki, hogy hol tudna fejlődni. Aztán valahogy a beszélgetés alatt rá is kérdezett, hogy milyen hobbijaim vannak, mondtam, hogy public speaking. Erre kérdezte, hogy beszéltem-e már 500 ember előtt. Mondtam, hogy nem, csak 300 előtt. Mert hogy ő most 1 óráig beszélt 500 előtt. Ez az 500 kb. 70 volt a teremben, meg 30 másik a videó túloldalán. Najó, legyen 40. De láthatólag ő is egyetértett a barátaival, hogy ez egy remek előadás volt.
Amúgy ilyenkor mindig elgondolkodok, hogy vajon mi lenne a legjobb dolog, amit tehetek. Az, hogy kussolok! Hát kussolok is. De pont az ilyen magas beosztású embereknek lenne a legjobb, ha rászánnának egy kis (vagy sok) időt a képességeik csiszolására. De pont az ilyen magas beosztású embereknek van sziklaszilárd hite, hogy a szavak mesterei és innen már nincs hová fejlődni.
Az év 365 napján tépjük a pofánkat, hogy Give back to the community, jótékonykodjunk itt, jótékonykodjunk ott, aztán az egyetlen dolog, amivel szívesen jótékonykodnék az tabu, mert hát nem megyünk oda a nagykutyához, hogy "Figyu már, gáz, amit a színpadon művelsz, gyere, add a kezed, segítek". Hanem kussolok.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)