4 hónapig sikerült itt úgy élnem, hogy igazából egyszer sem kellett esőben munkába mennem vagy úgy hazamennem. Voltak hatalmas felhőszakadások, de mindig délután, amikor én biztonságban voltam a monitor előtt. Meg párszor szemerkélt amikor mentem haza, de az esernyő nélkül sem volt vészes.
Erre ma reggel már arra ébredtem, hogy szakad. Ez különösen az előző heti szikrázó thai napsütés után volt nagy érvágás. Kicsit keseregtem a sanyarú sorsomon, de aztán csak elkerekeztem az irodáig. Még a legelején vettem egy spéci biciklis esőkabátot, amit most használtam először. Mint kiderült annyira azért nem tökéletes, a lábamat nem nagyon takarta. Legalábbis térdtől lefelé. Szóval azért nedves nadrággal értem be az irodába.
És nem azért mert összehugyoztam magam a félelemtől, hogy megint Kínában kell közlekednem.
Érdekes összehasonlítani amúgy, hogy milyen más a mentalitás két ázsiai országban. Thaiföldön ugyan talán még kaotikusabb volt a közlekedés, mint Sanghajban, de nem azért mert mindenki ment amerre látott, meg megállt amerre látott, hanem mert keskenyebbek az utak, de ugyanúgy sok autó van. De pl. a taxisofőrünk nem volt hajlandó megállni az út közepén (a dugóban), hanem szépen eldöcögtünk az 50 méterrel előttünk lévő megállóig, mert hogy alap, hogy nem állunk meg a forgalom közepén. Utópia lenne ez itt Sanghajban!
Az emberek szépen kivárták, hogy leszálljon mindenki a metróról, és csak utána kezdtek el befelé tömörülni. Az elején egész megrémültem, hogy mit ácsorog ott az a rengeteg ember, aztán a kis gyík-agyamból előjöttek az otthoni emlékek, hogy igazából ez a normális. Ezek után már izgalommal vártam minden metrókázást.
Az angolt is sokkal jobban beszélték külhonban, mint itt nálunk. Talán egyszer volt csak olyan, hogy egy boltban nem tudtuk megértetni magunkat, minden más alkalommal beszéltek annyit az emberek, hogy dűlőre jussunk.
Most már ilyen szemmel is járom majd a környező országokat, hogy hol lenne még jobb a helyzet az itteninél is. :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése