Thaiföld - második nap

Ahhoz képes, hogy nyaraltunk, elég korán keltünk. Reggeli nem járt a hotelhez, úgyhogy üres gyomorral útra keltünk azzal az elképzeléssel, hogy majd útközben szerzünk ellátmányt. Hihetetlen volt a Khaosan roadon végbement változás! Az éjszakai nyüzsgő metropolisz helyett reggel egy kihalt sivatag volt. És a sivatag vándora, a gyapjas útitársunk, a taxis is ott volt. Nem is egy! És mind valami istentudja hova akart elvinni, ahová mi nem akartunk menni. Hiába kérdezgettem, hogy elvisznek-e a királyi palotázos a taxiórát használva, mind csak nyammogott, hogy ő nem oda akar vinni. Szóval aztán faképnél hagytük őket. Még kiabáltak utánunk, de az lehet már csak azért volt, mert százas szöggel kiszúrtam a gumijaikat meg végigkarcoltam a kocsit.

A Khaosan roadról balra kanyarodva már kicsit felélénkült a forgalom, láttunk éttermeket is, de végül csak 7/11-ben vettünk kaját. De milyen kaját! Sophie kevert magának egy kávét, én meg a különböző előre csomagolt pékárun kívül vettem egy szatyor sonkába csavart sült virslit. A szatyor jelen esetben 3 darabot jelent, és itt mindent szatyorba adnak. Mindegy, hogy eszik vagy isszák.

Ahogy sétáltunk a folyó felé (mert persze hajóval mentünk a palotához) már kezdett derengeni, hogy én errefelé már jártam. Kísérteties módon ugyanazon az útszakaszon igazított útba minket egy jótét lélek, ahol múltkor is elkapott valaki. Na nem mintha nagyon útbaigazításra szorultunk volna, mert egy tök egyenes út volt. Aztán nagy nehezen elszabadultunk. Ilyenkor sosem tudom, hogy ez most tényleg egy jótét lélek, vagy valami rafinált csalás áldozatai vagyunk éppen.

Aztán kísérteties módon ugyanúgy tévedtünk el, ahogy múltkor is eltévedtem. (Ez már a tök egyenes rész után volt.) De sebaj, mert így láttunk egy mókust! Mint kiderült, Sophie életében először látott mókust, szóval nagy volt az öröm. Mókusról ugyan nincs fénykép, de rólam van, amint egy tigrises padon ülök, kezemben a pékáru maradéka.

Rohasztó meleg volt, de én mégis farmerban az úton. Azt kérdezitek miért? Elmondom. A királyi palotába csak úgy lehet belépni, ha az ember rendesen fedve vagyon. Rövidnadrág nem számít rendes fedésnek. Volt nálam egy ing is, amit majd magamra is kanyarintok.

Az eltévedés után aztán megtaláltuk a kikötőt, és valami drágább jegyet sikerült vennünk, mert nem emlékeztem, hogy mennyinek kellett volna lennie. Így 100 forint helyett 210 forintot fizettünk. Hihetetlen árak vannak itt! RMB-be mondva még jobb: 3 RMB helyett 8-at fizettünk. 7.50 RMB-ért veszem itthon a nagyon finom vekni kenyeret. Nem annyira jó, mint az otthoni, de eddig minden külföldi ország kenyere között ez a legjobb.

A királyi palota persze gyönyörű volt, de előtte zacskós ital!

A háttérben valami védelmi minisztérium vagy ilyesmi van, és az összes ágyúnak külön neve van. Volt egy tábla nem messze, ami felsorolta mindet.

A palotában sok képet csináltunk, de csak egyet töltök fel. Majd otthon mutatok többet is.

Ja, de még egy érdekes dolog történt. Mielőtt bejutottunk volna a palotába, tényleg csalás áldozatai lettünk! Vagy csak majdnem. A palota körbe van kerítve fallal, és csak egy helyen lehet bemenni. Amíg ezt a bejáratot kerestük persze találkoztunk sok kijárattal. Ott mindenhol őr áll, és udvariasa utunkra bocsát, mondván, hogy itt nem lehet bemenni. Igen ám, de őrön kívül mások is vannak, többek között söpredék, aki át akar verni.

De annyira jól csinálták, hogy a végén még mi köszöntük meg neki! A sztori az volt, hogy ma Buddha-nap van, ezért délelőtt csak a helyieknek van nyitva a palota, és hogy jöjjünk majd vissza olyan 1 óra körül. Addig viszont elmehetünk két másik helyre, amik szintén nagyon szépek. Még a térképen is megmutatta, sőt bejelölte, hogy hol vannak. Néztük, hogy nincs is olyan messze, de eddigre már mondta is, hogy a tuktukban nem nagyon szabad megbízni, mert átverik az ember, KIVÉVE a sárga tuktukok. (Ez ilyen motorbiciklis taxis szerűség.) És láss csodát, ott is volt addigra pont egy sárga tuktuk. Ezen a ponton mi még meg voltunk győződve, hogy egy szenttel állunk szembe, de kitaláltuk már korábban, hogy inkább sétálunk a városban, úgy többet látunk. Szóval megköszöntük a segítséget, aztán sétáltunk tovább.

Aztán ahogy megtaláltuk a főbejáratot halljuk ám a hangosbemondóban, hogy "Figyelem! Sok a szélhámos a környéken, ne higyjünk senkinek, aki késleltetni akarja a bejutásunkat a palotába." És valóban, láss csodát, nyitva volt a palota.

Utólag raktam csak össze, hogy a cél ugye az lett volna, hogy felülünk a tuktukra, és az majd a szép helyek helyett mindenféle boltokba visz. Erről már olvastam még az előző utam előtt, azért is kerültem el távolról minden tuktukot.

Na de folytassuk utunkat!

A palota után egy hétvégi piacra mentünk. (Nyilván nem az én unszolásomra.) Egy olyan parkban volt a város északi részén, amiről nem is hallottam. De mivel szeretem a parkokat, ezért annyira nem akadékoskodtam. Ide végül metróval jutottunk el, de a metróhoz megint hajóval mentünk. Most már megtaláltuk a normál, olcsó jegyet, és továbbra is nagyon izgalmas volt az út. Jó dolog hajókázni!

A park körül nagy volt a nyüzsgés, és a piac igazából a park melletti utcán volt. Hittem én! Később Sophie mondta, hogy ez a temérdek árus ez nem a piac. Ezek csak úgy itt vannak. A piac majd egy fedett épületben lesz. Hoppá! Találtunk valami közepes éttermet, ahol ettünk valami közepes sült rizst, aztán alászálltunk a pokol bugyraiba. Vagyis hát a piacra.

Amúgy nem volt olyan rossz, csak úgy 2 óra után már kezdtem unni. De Sophie zseniális stratégiával vett nekem pár dolgot ezen a ponton, úgyhogy megint boldog voltam. Lett egy új papucsom a tengerpartra meg egy szalmakalapom. Szintén a tengerpartra. Erről majd lesznek képek bőven.

Ja, és a legfontosabb, vettünk egymásnak színes spárgából eszkábált karkötőket. :) Azóta is lelkesen hordjuk őket.

A piaci kirándulás végén beruháztunk egy kókuszdióban tálalt fagyira is, ami kitűnő volt.

Persze ha már itt voltunk a park mellett, akkor muszáj volt ezt is körbejárnunk, és hát nagyon megérte. Először is láttunk mindenféle elefántos fűszobrot, és én ilyen boldog voltam ettől:

Remekül látszik a kalap, és a szemfülesek a jobb csuklómon még az ajándék-karkötőt is szemügyre vehetik.
De aztán nem csak fű volt, hanem víz és szökőkút is. Zenés műsorral! Úgyhogy letuttyantunk egy padra, és gyönyörködtünk a vizsugarak pajkos táncában.

A zene nem látszik, de tessék elhinni bemondásra, hogy ott volt.

Ezen a padon ültünk.

Itt szegény Sophie örökölte meg valahogy az összes táskát, de már nem emlékszem miért. Mindenesetre kötelességemnek éreztem megosztani ezt a képet, hogy mindenki lássa mekkora egy legalja pondró vagyok.

A parkból nem volt egyszerű hazamenni. A thai emberek nagyon kedvesek, és mindig segítőkészen útba igazítanak ugyan, csak éppen sokszor teljesen rossz irányba. Nem volt térképünk a parkról, és annyi sok kanyargós ösvény volt, meg akkor hatalmas csigát láttunk, hogy teljesen elvesztettem az eszem, úgyhogy nem tudtam, merre is akartunk menni. De sebaj, megkérdeztünk valakit aki lelkesen a teljesen ellenkező irányba tessékeltek minket. Mi meg mentünk.
Visszaértünk ugyanahhoz a kapuhoz, ahol bejöttünk, pedig nagyon nem itt akartunk lenni. Na de pánikra semmi ok, itt van két őr, megkérdezzük majd őket. Megint. Totál rossz irányba küldtek minket. Pár percig nézegettük a térképet, aztán feladtuk (bár tudtuk, hogy hol vagyunk, de az messze volt mindentől), úgyhogy fogtunk egy taxit, hogy vigyen vissza a metróhoz.
Igen ám, de AKKORA dugó volt, hogy talán még gyalog is gyorsabbak lettünk volna. Közben párszor újraterveztük az útvonalat, hogy inkább egy másik állomáshoz vigyen, de arra is dugó volt. Aztán egyszer csak megunta a sofőrünk a szarakodást, és elkezdett a szembejövő sávban menni. Én kicsit lefehéredtem, Sophie viszont annyira el volt foglalva a nézelődéssel, hogy észre sem vette az egészet. Itt már elég közel voltunk az állomáshoz, úgyhogy amint megint megálltuk (dugó miatt persze), mondtuk (én inkább visítottam), hogy akkor itt mi kiszállnánk. :) (Visításról szó sem volt persze.)

A metrótól már nem volt nehéz hazajutni. 7-8 megálló, aztán egy újabb taxi út, aztán már csak egy kilométert kell sétálni. :) Meg is állapodtunk benne, hogy legközelebb majd egy olyan helyen fogunk lakni, ami közelebb van a metróhoz.

Na de még este a Khaosan roadon azért láttunk egy izgalmasat! Szabadtéri thai masszázs. :)

A megfázásom egy picit javult, de azért a forró víz kellett (most én baktattam le érte) aztán bedőltünk az ágyba. Illetve dehogy is, hát pakolni kellett. Szerencsére ez nem tartott túl sokáig, de azért elment vele valamennyi idő. Beállítottunk minden létező vekkert, mert holnap nagy nap - megyünk a szigetre!!!