Jurassic Park

Tegnap csak a címszavakat írtam le magamnak, hogy ne hagyjak ki semmit, de már az majdnem egy oldalnyi! Szóval szerezzetek egy finom, forró békanyál turmixot, dőljetek hátra a párnákkal kibélelt utánfutón, és ha minden ready, akkor kezdődhet a nagy virtuális kalandtúra. Mert bizony ebben volt részem! Nem a szó legszorosabb értelmében, de azért mégis. Az eredeti tervem az volt, hogy 8-kor felkelek, gyorsan megreggelizek, és elhagyom a házat. Ez persze már a gondolat megszületése pillanatában szilánkjaira tört ötlet volt, de azért áltattam magam. Azért kellett (volna) ilyen korán kelnem, mert egy kicsi szigetre készültem, ami persze nem a városközpontban van. A sziget neve Pulau Ubin, és ez az egyedüli hely Szingapúrban, ahol még az 1960-as évek kis halászviskói vannak, nem a modern metropolisz. Terv szerint ezzel kb. 1-re végeztem volna, amikor is visszaszáguldok a városba, és meghallgatom a Toastmasters Z4 Area Contestet. Szeretném felhívni a figyelmet az Area betűjelére. Z! Igazából ez már a Divisionre utal. A-val kezdődik a számozás, B-vel folytatódik, és így tovább. Talán gyanítjátok a logikát benne. Otthon, mármint Európában otthon, K a legutolsó Division. :) A verseny 2-től 5:30-ig tart. Ezután a Henderson Wave Bridge-et akartam megnézni, mert spéci híd, plusz jó a kilátás, ezután pedig a Night Safarival zártam volna a napot. És akkor nézzük mi is történt valójában. Nyilván nem keltem fel 8-kor, ezt már az előző esti lefekvés idejének órájából, percéből és másodpercéből ki lehetett következtetni. 10 körülre készültem el a kajával, mosdással, utána összepakoltam a napra, majd felkerekedtem. A busz, ami elvitt a szigethez, illetve a hajóhoz, amivel a szigetre mentem majd, több, mint 1 óráig ment! Valahogy megfeledkezek róla, hogy azért ez egy 5 milliós város. Úgy vagyok vele, hogy ez csak egy kis városállam, TEHÁT kicsi és minden közel van egymáshoz. De már nem először szívtam meg ezzel. A busz után hajóra váltottam, és egy 10 perces kis hajókázás és vízfelszívás után megérkeztem Pulau Ubinra. Vízfelszívás. Szóval kint ültem a hajó tatján (így mondják a profik a hajó végét - remélem) és itt már nem volt kajüt (ez bedig a kis szobát jelenti a hajón - remélem). Általában nem volt ezzel baj, a hullámok szépen mögöttünk keletkeztek, viszont ha jött egy szembejövő hajó, akkor az őláltala, ővele és őbenne generált hullámok érdekellentétbe kerültek a mi hajónkkal, és ennek következtében mindenfelé fröcskölt a víz. Többek között rám is. De nem volt vészes. Voltam már vizesebb az úton, és leszek is még. Azt olvastam még a hostelben, hogy a szigeten majd kapok térképet és milyen jó lesz. Ehelyett kb. 5 perc keresgélés után találtam egy kiírást, hogy a környezettudatosság jegyében nincs több térkép. Szerencsére azért bőven ki volt táblázva térképekkel a környék. Majdnem minden kereszteződésben volt egy. Na de hogy jutottam el a kereszteződésekig? Hát biciklivel! Hatalmas üzlet itt a szigeten a bicikli bérlés. A kikötő körül egy csomó házacska volt teletömve biciklikkel. A legmodernebb összeteleszkópos szörnyetegektől elkezdve az egészen primitív példányokig minden volt. Én egy viszonylag gagyulábbat béreltem. Nem volt teleszkóp rajta, nem mountain bike volt, összesen 6 sebességet tudott volna, de az egyikre nem ment rá a lánc. 8-as volt a kerékben, alig fogott a fék és a váltó is majdnem darabokban volt. Miért választottam mégis ezt a bringát? Kérem szépen volt egy hatalmas előnye. Tulajdonosi viszonyt tartott fenn két kis fémdarab felett, amelyeket a felvilágosult magyar gondolkodó sárhányónak hív! Ismerve a múltamat a trópusi országokkal és az esővel, hiába sütött hét ágra a nap, úgy okoskodtam, hogy egy sárhányó azért elkél a háztartásban. Vagy száz is! Maga a sziget azért volt érdekes, mert tulajdonképpen egy esőerdőben kerekeztem! Szingapúrban, annak ellenére, hogy ilyen pici, 2 igazi esőerdő is van! Egy picit másmilyenek, mint a dél-amerikai társaik (valahogy a felépítésükben különböznek, hogy hány réteg lomb van az erdőben, vagy valami ilyesmi). Az egyik ez a sziget, a másik meg egy nagy park a sziget közepe felé. Az állatkert és a Night Safari mellett. Mangróve mocsarak, pálmafák, banánfák, és mindenféle más azonosíthatatlan zöld terült el balra, jobbra, mindenfelé. Bár voltak túristák, egyáltalán nem sok, úgyhogy legtöbbször egyedül tudtam kerekezni. Nagyon izgalmas volt. Találtam valami kis bódét az egyik út végén, ott elköltöttem a vacsorám, ami egy hamis Snickers szeletből és egy Kinder Buenóból állt. Közben lefekdütem a padra, mert fáradt voltam, és egy idő után egyre több kis gyíkot vettem észre a tetőn. Az elején még csak 1-et láttam, aztán mire felkeltem már 4-et. :) Elgyakoroltam egyszer a beszédem (szerintem túl hosszú, úgyhogy ki kell majd vágni valamit), aztán folytattam a kerekezést. Ekkor kezdett el cseperegni az eső! Aztán elállt. Huhh, ezt megúsztam - merült fel bennem a naiv gondolat. A következő úticélom a Chak Jawa Wetlands volt, ami a leghíresebb része a szigetnek. Mire a terület közelébe értem, bőven bebizonyította, hogy miért ez a neve. Mármint a wetlands részt. Akkora eső jött, hogy vagy 20 percig csak ültünk a menedékházban. Szerencsére elég sok ilyen van az út mentén, úgyhogy valahová mindig be lehet húzódni. Itt kapott el először a Jurassic Park érzés! Itt ülünk a vadonban, távol a civilizációtól, egy SZIGETEN, mindenfelé őserdő, szakad az eső, nem lepődtem volna meg, ha egyszer csak egy nagy T-Rex dugja ki a fejét valamelyik fa mögül. Nos, ha dinoszauruszt nem is, más állatot láttunk. Én épp szunyókáltam, két kézzel támasztva a fejem, amikor hallom, hogy nagy ricsaj van mögöttem. A hülyeségem számlájára legyen írva, hogy nem emeltem fel a pofám, hogy megnézzem mi az, hanem pihentem tovább. Aztán egyszer csak rám dőlt egy bicikli. Az én biciklim. Nem, nem egy tigris tolta rám, hanem egy másik fickó, aki a nagy igyekezetben, hogy előszedje a fényképezőgépét meglökte a gépem. Na, erre felemeltem a fejem, és még épp idejében, hogy elkapjam az utaolsó pillantást, amint egy böhönc nagy vaddisznó kaptat be az erdőbe. Ezután persze jobban nyitva tartottam a szemem, és egyszerre egy csomó majom is előkerült a fák tetejéről. Amikor kicsit elállt az eső gyorsan nekivágtam, hogy akkor ténylegesen megnézzem a mocsarat. Ide csak gyalog lehetett bemenni, de nem is volt olyan hosszú, hogy kelljen a bicikli. Két útvonal volt, mindekettő ilyen fa pallókból összerakott út. Jó állapotban volt, meg stabil, de azért jó hangulata volt. Az egyik út a tengerben volt benne, és a szigetet lehetett szemügyre venni, a másik meg a mocsárban, és a mocsarat lehetett szemügyre venni. Itt jegyezném meg, hogy mire idáig értem már megint szakadt az eső. Viszont most szél is volt, úgyhogy az esőponcsóm már nem nyújtott olyan tökéletes menedéket - az oldala ugyanis nincs összeragasztva. Szóval fognom kellett végig. De hát ez legyen a legnagyobb bajom. Egy másik érdekesség volt, hogy az esős idő miatt ugye tiszta felhő volt minden. A reptér meg elég közel van, úgyhogy amikor sétáltam a tengeri pallókon, akkor egyszer csak azt látom, hogy egy NAGY repülő hirtelen előbújik a felhőkből. Nagyon jól nézett ki. A katastzztrófafilmes múltamból itélve rögtön arra gondoltam, hogy a vízbe fog zuhanni, de aztán nem zuhant a vízbe. Volt egy kilátó is az úton, aminek az aljába nagy betűkkel ki volt írva, hogy rossz idő esetén ne menjünk fel a tetejére. Hát rossz idő az volt, itt csapkodtak pár kilométerre a villámok. Úgyhogy engedelmeskedve a táblának, és féltve a rongyos életem, az utolsó előtt szinten megálltam, és vártam, hogy elálljon az eső. Vártam, vártam, vártaaam, vááártaaam, vááártaa............... Aztán vagy 15 perc után kicsit csillapodott az eső, szóval felszaladtam, csináltam pár képet, körbenéztem, aztán leszaladtam, amikor megint rákezdett. Amikor visszaértem az információs ponthoz (ez még mindig itt a Chak Jawa területen van) akkor ott megint megpihentem kicsit, és vártam, hogy az eső kezd majd magával valamit. Hát kezdett is: még jobban rá. Újabb rövid szakasz megtétele, újabb várakozás, majd az egész megunása, és biciklire szállás volt a program. Egy útvonal volt még, amit nem jártam be, úgyhogy elkerekeztem a sziget északi részére, ahol volt egy szép és vizes tengerpart, de kb. ennyi. Ezzel befejezettnek tekintettem a napot, úgyhogy elindultam vissza a kikötőhöz. Igen ám, de közben elmentem mindenféle ösvények mellett, amiket még az elején meg akartam nézni, úgyhogy tettem pár kitérőt. És milyen jó, hogy tette! Az egyik ösvény egy kicsit vadregényesebb volt, de még mindig biciklivel járható. Egyszer csak megérkeztem egy teljesen elhagyatott tengerpartra. Volt egy csomó szép kagyló a homokban, egyet be is gyűjtöttem, és talán ezen a sikeren felbuzdulva támadt egy remek gondolatom. Megláttam egy kókuszdiót a földön, és kitaláltam, hogy akkor én ezt most feltöröm! Ott volt egy kis beton párkány, szóval az volt a terv, hogy ahhoz teljes erőből hozzávágom, és attól majd ripityára törik. Hááááát, majdnem. Kicsit kételkedhettem a célzóképességemben (ami mint kiderült nem is volt baj), azért nem teljes erőből küldtem földhöz. És micsoda szerencse! Épp annyival hibáztam el a párkányt, hogy a kókuszdió lepattanjon róla, pont neki a lábamnak. :P Szerencsére csak szilánkosra tört a lábam, nem lett nyílt törés a kalandból. Ami ezután jött, az volt az igazi Jurassic Park érzés. Ahogy mentem vissza a kikötőhöz, egyszer csak valami nagyon fura, magas, sípoló hangot hallottam. Nem tudtam semmilyen állathoz sem kötni, de semmi máshoz sem. Kicsit lelassítottam, nézegettem minden irányba, hallgatóztam. Itt jegyezném meg, hogy ezen a részen már teljesen egyedül voltam, és a fák jótékony magasságának hála, félhomály is volt. És akkor egyszer csak egy böszme nagy vaddisznó jelenik meg előttem. Nem helyezkedett támadó pozícióba, egyszerűen csak átment az úton. Gyorsan megálltam, ki tudja mi jön még mögötte? Hát egy kicsi! Nagyon aranyos volt, de a szemétláda elkezdett keserves hangon röfögni. Na, csak ez hiányzik! Hívd ide a bajtársaid, aztán tépjetek szét. Mintha csak a kívánságomat akarta volna teljesíteni a vaddisznótüdér, a bal oldalamon feltűnt egy nagy kan vaddisznó! Ó remek! Ott álltam mozdulatlanul, és szerencsére ennek sem voltak bűnös szándékai, úgyhogy gyorsan a családja után ment és ezzel elrendezettnek tekintettük az ügyet. Most kivételesen megmenekültek! Utólag döbbentem rá, mennyivel nagyon biztonságban éreztem magam, amikor ott volt 15 másik túrista és úgy láttunk egy vaddisznót, mint amikor egyedül, a sziget elhagyatott részén, egyedül néztem farkasszemet 3 teljesen feldühödött, habzó szájú, várszomjas szörnyeteggel, amiknek csak az járt a fejében, hogy belőlem egy felismerhetetlen hús- és csontcafatot csináljanak. Még a szerencsés visszautam ismertetése előtt szeretnék pár sorban tisztelegni egy nagyon bölcs ember előtt. Az illető úriember (mert egy férfiről van szó), magyar származású, világszerte ismert kitűnő humora, és felejthetetlen élménybeszámolóiról. A neve Szentimrey-Harrach Dániel Mátyás. Köszönhetően a stratégiai döntésemnek, hogy egy szar, ámbátor sárhányóval ellátott biciklit választottam, ÉN teljesen tisztán indultam vissza a városba. Nem úgy az emberek 99%-a, akik egy vastag sárcsíkkal a hátukon tették meg ugyanezt a manővert. A visszautam azért volt szerencsés, mert ahogy megérkeztem a kikötőbe pont indult egy hajó, amin még pont egy szabad hely volt. :) A kikötőben kajáltam egy jót, majd kicsit sétáltam a környéken. Mind a kettő érdekes volt, de főleg a kaja. Ami régen sok kis utcai bódé volt, azokból mára egy-egy hawker center kerekedett. Ugyanaz a kaja, csak egy icipicit szofisztikáltabb környezetben. Egyik kaja neve se mondott semmit, úgyhogy megfogadtam az útleírásom tanácsát, és beálltam az egyetlen sorba, amit láttam. Az írta a Wikitravel, hogyha meglátok egy sort egy bódé előtt, álljak be. Jó tanácsnak tűnt, és tényleg finom is volt a kaja. Nem volt olyan kivételesen jó, mint amilyenre számítottam, de elég nagy adag volt. Utána egy másik bódéban vettem innivalót, és életemben először ittam jegeskávét nejlonzacskóból! Kiadták volna pohárban is, de direkt zacskóból kértem. :) Amúgy a kávé nagyon jó volt. Nem tudom miből keverték, mert egy kukoricakonzerves doboz is részt vett az elkészítési folyamatban, de az eredmény kitűnő lett. A történet ezen pontján már délután 6 múlt, úgyhogy a TM versenyről lekéstem, és a Henderson Wave Bridge-ről is lemondtam. Ugyanis amit egész biztosan nem akartam lekésni, az a Night Safari volt! A kikötőtől a városig tartó újabb 1 órás buszút alatt volt alkalmam jobban szemügyre venni a börtönt is. Vastag, magas falak, és annyi drótkötél a tetejükön, hogy rab legyen a talpán, aki megpróbál átmászni rajta! Kezdek fejlődni a helyi közlekedésben is, mert a Safarit elsőre megtaláltam, ráadásul gond nélkül! Persze párszor meg kellett kérdeznem valakit, de mindenki nagyon segítőkész volt. Pont jókor érkeztem (9 előtt 10 perccel), mert 9-kor kezdődött az utolsó tűztáncos show, 9:30-kor pedig egy bemutató mindenféle állattal. A tüzesek nagyon jók voltak! Bár a tánc elég gyatra volt, de a tűz része izgalmas. Fújtak tüzet, nyeltek tüzet, még egy nézőt is bevontak a műsorba. Sajnos nem engem. :( De az egyik ponton ez a néző fogta az égő fáklyát és ledugta a torkán az egyik fickónak, aki meg a szájával eloltotta!!! Tegyük hozzá, azért az egyik profi is fogta azt a fáklyát, de így is elég ilyesztő volt. Amikor ennek vége lett gyorsan átszaladtam az állat show-hoz, és már alig volt hely. De azért sikerült találnom egy darabot viszonylag elöl. Ez is nagyon érdekes volt, a srác aki tartotta szuper jó beszédet adott elő. Egy kicsit lassab tempóval és több szünettel még jobb lett volna, de annyira vicces volt, hogy még ezt is elnéztem neki. És egyáltalán nem ő-zött! Volt egy csomó practical joke is a műsorban. Például egyszer valami nagy sikoltozás hangzott hátulról. Nyilvánvaló volt, hogy a műsor része, egészen addig, amíg észre nem vettem, hogy a srác kikapcsolta a mikrofonját, és úgy beszél valakivel! Meg kicsit zavartnak is tűnt. Én simán bevettem, hogy valami gebasz van, de aztán persze a műsor része volt. :D Elszabadult egy nagy kígyó, és azt kerest mindenki. Aztán a nézők lába alól halászták elő, majd meginvitáltak egy nőt, hogy menjen ki a színpadra. Az elején nagyon magabiztosnak tűnt, de aztán amikor oda jutott a dolog, hogy akkor a nyakába teszik a boát, akkor már grimaszolt meg sikoltozott. És akkor megint "elszabadult" valami állat, és az összes gondozó, meg mindenki otthagyta a nőt, nyakában a kígyóval, és még a villanyt is lekapcsolták. :D:D:D Fetrengtem a röhögéstől. Mire visszajöttek a gondozók a kígyó már félig leesett, a nő meg félsokkos állapotban állt a színpadon. Szerintem azért utólag neki is vicces volt. Nekem meg már közben is. Utána jött a tényleges park látogatás. Két lehetőség volt, vagy gyalog járja be az ember, vagy egy kisvasút szerű valamiben, ami igazából nem vasút volt, hanem autó. Először végigkocsikáztam a parkon, majd gyalog is végigmentem. Nem pont ugyanaz az útvonal, úgyhogy így láthattam csak mindent. A túravezetés érdekes volt, mert egyrészt pihenhettem, másrészt mindenféle érdekes dolgot is mondtak közben. Többek között az előttem ülő elég ellenszenves amcsi srác, aki megállás nélkül végig pofázta az utat, közölte, hogy a víziló nem tud úszni, hanem a folyófenékről ugrál fel mindig... Jaj, ez a legrosszabb érzés. Amikor egy ellenszenves embernek kell igazat adnom. Utána néztem ennek, és tényleg nem nagyon úsznak. A kicsik még úsznak, de a nagyok már max lebegnek, vagy sétálnak a folyóban, és tényleg a fólyófenékről rúgják el magukat. Ejjjnye. Viszont a kedvenc kommentem ez. Egy fórumon kérdezte valaki, hogy vajon úsznak-e a vízilovak. Válasz: "u thick s**t they live in water so obviously they swim". :D Tetszik, amikor valaki így kikel magából egy kis semmiségen, és mint kiderül még rossz dolgot is mond.
Viszont a kocsikázás egyértelműen legjobb része az volt, amikor az elefántok mellett mentünk el. Volt 3 nagy elefánt, azok csak úgy álltak, mint általában az elefántok. Bár még ez sem igaz, mocorogtak azért. Viszont volt egy pici is, az meg játszott a vízben. Valami tüneményes volt. Már ha ez a szó használható egy 300 kilós monstrumra. Az ormányával csapkodta a vizet, meg fújta, meg minden. Soha nem láttam még ilyet élőben.
Utána gyalog is bejártam a parkot, ami újabb Jurassic Park érzés volt. Ugye itt már tényleg éjszaka van, háromnegyed 12-kor fejeztem be a sétát. Mindenfelé dzsungel, és tele van mozgó állatokkal. Persze vannak lámpák azért elszórva, de amikor egyedül bandukoltam az ösvényen, miközben balra, jobbra nagymacskák, bölények, meg ki tudja még mi minden grasszál, akkor azért az adrenalin szintem megemelkedett. :)
Éjfélkor zárt a park, szóval jól kicentiztem, de még pont elcsíptem az utolsó buszt vissza városba. Mondjuk ez is csak egy darabig vitt el, utána taxi haza. Egy nagyon jó fej sofőröm volt. Mesélt mindenféle érdekes dolgot Szingapúrról. Miután megérkeztünk még legalább 5 percig beszélgettünk. :) Kiderült pl. hogy a '60-as években szingapúr egy puttó kis halászfalu volt, nem volt áram, nem volt vezetékes víz. Aztán az előző miniszterelnök megreformálta az egész országot. Nincs korrupció, a politikusokat nem a személyük miatt választják, hanem a képességik alapján, nincs rasszizmus, cserébe van fejlődés és rengeteg pénz. Nem hangzik rosszul, mi? Főleg elnézve az otthoni viszonyokat. Ma reggel láttam, hogy majdnem 300 forint az Euro!? Mi lesz ennek a vége?
Estére kicsit megéheztem, úgyhogy kitaláltam, hogy mielőtt visszaszivárgok a hostelbe szerzek valami kaját. Amikor elbúcsúztam a sofőrömtől még kellemes meleg idő volt, tiszta éggel, és egy kis szellővel. Nagyjából 5 percet töltöttem fedél alatt, és mire kimentem SZAKADT az eső. De nagyon durván. Majdnem elkapott a röhögőgörcs! A másik lehetőség az lett volna, hogy főbelövöm magam, szóval inkább a nevetést választottam. Hogy a picsába van az, hogy mindig fossá kell áznom!? Persze túlzok, volt nálam esőkabát, úgyhogy csak a lábam ázott meg, de ez már tényleg komikus.
A kaja finom volt, de a helyi tea, amit vettem az borzasztó. Mint utólag kiderült valami gyógytea volt, de annyira édes, hogy alig bírtam legyűrni. Azért ittam meg mégis, mert gyógytea. Össze is forrt hirtelen a szilánkosra tört lábam.