Hey, Mate!

Kezdjük a repülőúttal. Azt hittem, hogy hű de nagyon okos vagyok, amiért sikerült egy éjszakai repülőt találnom Brisbane-be. Látszólag ugyanis a fél 12-kor induló gép, ami 9-re ér Ausztráliába tökéletes választás volt. Igen ám, csakhogy megfeledkeztem pár apró dologról. Az egyik, és talán ami felett a legtöbb hatalmam lett volna, hogy nem fogok az indulás pillanatában elaludni. Persze megtehettem volna, hogy amint leülök, becsukom a szemem és alszom, de nem tettem. Pedig még a gyomrom is kellemesen tele volt hozzá. A reptéren ettem két nagy hamburgert, sültkrumplit meg narancslevet. Itt külön kitérnék a hamburgerre. A Burger Kingben ettem, és az itteni Whopper szendvics akkora, hogy mire 2-t legyűrtem, rendesen éreztem, hogy tele vagyok. Ez azért ritkaság! Szóval még az a mentségem sem volt a fentmaradásomra, hogy a repülős kosztot vártam. Helyette megnéztem az X-Men új részét, ami igazából a régmúltról szól. Tetszett, mint az összes többi, amit láttam. Ezután jutottam el odáig, hogy akkor nyugovóra térjek, de eddigre már az idő is eljutott hajnali 2-ig. Szingapúri idő szerint. Mert ez volt a másik dolog, amiről megfeledkeztem. Ami reggel 9 Ausztráliában, az csak hajnali 7 Szingapúrban. Szóval legjobb esetben is csak 7 órám lett volna. Aztán a 3. dolog a szörnyű állapot a repülőn. Annyira kicsi hely van, hogy lehetetlenség rendesen aludni. Ja, és kb. 2 órával leszállás előtt már elkezdik felszolgálni a reggelit, meg elkezdenek mocorogni az emberek. Szóval effektíve 3 órát aludtam, és ezt is repülőhöz méltő körülmények között. Konklúzió: nem voltam kipihent, amikor megérkeztem. De azért épségben földet értem, már csak találkoznom kellett nagybátyámmal, és minden rendben. Hoppá, de el is kell jutni odáig! És bizony itt volt egy kis fennakadás. Ki kellett tölteni egy kis kártyát a repülőn a bevándorlási adatokkal kapcsolatban, hogy csak 5 napig leszek itt, hogy mi célból jöttem, stb. Többek között megkérdezték a helyi elérhetőségem és a címem. Elérhetőségnek megadtam az e-mailem meg a magyar telefonszámom (a kínai számom eddig sehol nem működött), a címet meg üresen hagytam. Laciék az erdő közepén laknak valahol, valami településen Brisbane mellett, de fogalmam sem volt, hogy mi a pontos cím. Nem tudom, hogy emiatt-e vagy azért, mert először jöttem az országba, de egy külön bevándorlási hivatalnok beszélgetett el velem. Az elején csak small talk volt, aztán jött pár egyszerűbb kérdés, aztán rátért az elkerülhetetlenre: hol fogok lakni. Mondtam a nagybátyáméknál az erdőben. Kicsit elkerekedett a szeme, de aztán csak megkérdezte, hogy mi a pontos cím? Mondom nem tudom. Mi a telefonszáma? Nem tudom. Eszembe jutott, hogy anyum elküldte e-mailben a telefonszámát, és mintha a cím is ott lett volna abban a levélben. Bár ebben nem vagyok biztos. Szóval mondtam, hogy megpróbálom előkeresni a levelet, várjon egy kicsit. Persze ahogy az ilyenkor lenni szokott, nem találtam. Közben ők sem tétlenkedtek, kérdezték, hogy mi a neve, és szerintem valami saját rendszerben megpróbálták megkeresni. Mert a végén, amikor mondtam, hogy nem találom a levelet, de jöjjön ki velem a reptér elé, és kérdezzük meg Lacitól, akkor egyszerűen elengedtek. :P Akkor még volt egy kaja-kontroll, de azon hamar átmentem. Nagyon kényesek, hogy mit hozok be az ország ROPPANT kifinomult ökőszisztémájába, úgyhogy átnézték az összes édességet, amit eddig a különböző helyeken vettem. A thaiföldivel kicsit meggyűlt a bajunk, mert se neki se nekem nem volt elképzelése, hogy mi lehet az. Azért vettem meg, mert valaki a boltban azt mondta, hogy édes, és thai felirat volt rajta. De aztán megállapítottuk, hogy nem néz ki húsnak, és akkor így behozhattam. A reptéren Lacit hamar megtaláltam, aztán Sue felszedett minket kocsival, és elkezdődött az ausztrál fejezete a kis kalandtúrámnak! Még szerencse, hogy kocsival vannak, mert itt minden ANNYIRA messze van. A sűrű ázsiai helyekhez szokott kis lelkemnek felüdülés volt végre ennyi nagy, üres területet látni. Először bementünk valami kis külvárosi negyedbe, ami kb. úgy nézett ki, mint egy falu otthon. Csak sokkal nagyobb házak voltak. Aztán sétáltunk egy mangróve mocsárban (ez egész más volt, mint a szingapúri), láttunk mindenféle rákokat, aztán Sue elvonatozott egy tréningre, mi pedig hazakocsikáztunk. Megláttam az első kengurut (később még 2-t láttunk a ház körül is), ééééés! Vezettem Laci legendás Land Roverét. Vagyis csak azt hittem. Mint kiderült Alice már annyira rossz állapotban van, hogy csak Laci vezeti, mert ő tudja minden kis titkát. Ez a Land Rover bár szintén szuper strapabíró, már egy kicsit kényelmesebb. Persze így is izgalmas volt ezt a 2 tonnás monstrumot vezetni. Szerencsére az írországi tréningemnek hála a jobb kormányos elrendezés nem okozott gondot. Persze óvatosan is mentem, Laci gondolom halálra unta magát mellettem. Előtte viszont megmutatta, hogy mit is tud egy Land Rover! Nem a legrövidebb úton mentünk hazafelé, és át kellett mennünk, egy meredek, köves, néhol sáros földúton. Hát ez nagyon kemény volt! Levideóztam az egészet, majd megnézem, hogy lett-e belőle valami, de átélni nagyon jó volt. Ez a kocsi MINDENHOL elmegy! Ahol én vezettem, ott már csak betonút volt. Viszont pont a ház előtti rész, az néhol 30-40 fokos, és ott is simán felment. Igaz, végig 1-esben voltam, de mindegy. Amikor megérkeztünk, akkor Laci körbemutogatta az összes autót, kezdve Sue régi Subarujától, az alkatrésznek vásárol, sosem működött terepjárón át a 3 Land Roverig. Egy Ford pick-up is része a kollekciónak, bár az Laci szerint csak vagánynak néz ki, meg sem közelít a Land Rover képességeit. Laciék háza hihetetlen! Egy hegyoldalon van, körbe terasz van, a teraszon állatkoponyák, fém kutyaszobor, hatalmas mammutcsont, függőágyak mindenhol, gyűrű, nyújtó, hatalmas víztartályok, paprikaültetvény, sétabot gyűjtemény, meg még a jó ég tudja, hogy mi minden. A ház belül is hatalmas, van egy külön entertainment room biliárdasztallal (ami ping-pong asztallá alakítható), egy csomó más szoba, hatalmas konyha, térképek a falon. Sosem voltam még ilyen házban! És micsoda hangulata van az egésznek! Egész kedvet kaptam hozzá, hogy én is ilyen helyen lakjak. Persze nyilván én nem bírnám, tudjuk milyen kényes meg finnyás vagyok. Itt meg ki-be járnak a házban a denevérek, bogarak, kutyák, kígyók. Néha még talán a kenguruk, vad pulykák, meg gyöngytyúkok is. Tekintettel arra, hogy mennyire fáradt voltam aludtam egy jót Sue függyőágyában (szuper kényelmes volt!), aztán este bementünk a városba Sue-ért. Útban befelé összefutottunk Johnnal és Coryval (John fia), akik meghívtak minket látogatóba estére. Szóval felvettük Sue-t, bementünk a kocsmába, és... Hopp, a kocsma! Hát ilyen csak a mesében van, meg a Krokodik Dundee-ban. Totál az az életérzés, amit az ember elképzel. Kőkemény akcentussal beszélő, farmeres és cowboy kalapos helybéliek ülnek a pultnál és söröznek. Mindenki beszélgetős kedvében van, szarvak, kalapok, falra festett óra a dekoráció. Egyedül a hatalmas plazma tv utalt a mai korra. Nagyon tetszett. A sör után tovább mentünk, és meglátogattuk Johnékat. John egy nagyon vidám fickó, de egész konkrétan semmit nem értettem abból amit mondott. Aztán egy idő után kiderült, hogy direkt rájátszott az akcentusára, meg spéci ausztrál szlenget használt. :D Viszont amúgy a hír igaz. Nagyon erős a helyi akcentus, mindenki mate-nek hívja a másikat, igaz itt meitnek ejtik, esetleg máitnak. Már a reptéren feltűnt, hogy mindenki úgy köszön, hogy 'Hey, mate!' De itt még azt hittem, hogy ki van adva nekik, hogy szórakoztassák ezzel a túristákat. :P De nem, ez a valóság. 9 körül végeztünk a heti ki mit tud megválaszolásával, remekül elszórakoztunk közben, aztán hazajöttünk. Itt Laci meg én nekiálltunk biliárdozni (2-szer elkalapált Laci), Sue meg közben vacsorát csinált. Mivel már napközben is érdeklődtem a helyi ételkülönlegességekről (mint kiderült a pite az, amit el is fogyasztottam ebédre), ezért a vacsora sütőtökleves volt. Ez meglepő módon (legalábbis nekem meglepő) édes volt, és elég sűrű. Aztán jött egy gyors zuhany, megborotválkoztam (végre meleg vízzel!), majd bedőltem az ágyba! Hú de kényelmes ez az ágy!!!