Lakásnézőben

Elkezdődött. Elkezdődött a hosszú és fáradtságos tortúra, amit egyesek lakáskeresésnek hívnak. Én idegölésnek hívom, illetve hívtam egészen máig. (Nem, még nincs meg a helyem.)

De előbb beszéljünk a tevékről. A teve a sivatag vándora. A teve a kétpúpos bernáthegyi a sivatag dűnéi közt veszteglő eltévedt utazónak. Hong Kongban nem él teve. Szabadon. De talán még Szingapúrban sem. És aki megmondja nekem, hogy mi az az állat ami még nem él Szingapúrban, pedig az ország névadója szerint kellene élnie, az jutalomban részesül majd. Leírtam már korábban a blogomban.

És akkor most vissza a lakásvadászathoz. Sophie nagyon készségesen segít nekem, hívogatja az ügynököket, lebeszéli a találkozókat, előadja mindig ugyanazt a monológot, amikor egy új ügynökséghez megyünk, tényleg csak szuperlatívuszokban tudok róla beszélni. És ennek ellenére nem történik semmi!
Egy egész este alatt 1 nyamvadt lakást tudunk megnézni, miközben hemzseg az utca az ingatlanügynököktől, mert ANNYIRA sokáig tart itt minden. Én a kis buta fejemmel úgy képzelem, hogy elmondjuk mit akarunk, ők beírják a gépükbe, az meg kiköpi, hogy hány lakás van, ami megfelel a követelményeknek. Ehhez képest minden látogatás legalább 15-20 perc beszélgetésből áll, aminek nagy része várakozás. Az óra meg ugye ketyeg. Mármint, hogy mikor kell a mostani helyemről kiköltöznöm.
És a másik, ami meg felbosszant, hogy amikor végre kibökik, hogy mit is tudnak ajánlani, akkor az legtöbbször 0 vagy 1 lakás. Miközben akkora komplexumok vannak itt, hogy csak na. (Vicces adalék, hogy a hamarosan megépülő Shanghai Centerben, ami Sanghaj legmagasabb épülete lesz, 16 000-en tudnak majd dolgozni - ez több, mint kedves szülővárosom, Sárospatak lakossága.)
Szóval ez a két faktor olyan szinten felbosszant mindig, hogy tök mérgesen megyek lefeküdni.

Ezen a héten csak csütörtökön és pénteken tudtunk nézelődni, mert hétfő Sophie-nak nem volt jó, kedd nekem nem, szerdán meg közös ivászat volt a Hong Kong-i főnökkel, ami amúgy nagyon jól sikerült. Ittunk cidert, szilva szakét, meg whiskey-t. Én legalábbis. Egyik kollégám csak tejeskávéval múlatta az időt. :P És ezután még volt egy globális telefonkonferenciánk, ahol annak ellenére feszt pofáztam, hogy tudtam, hogy be vagyok csípve, és le kellene némítanom a telefonom. :P

Naszóvalalényeg, hogy péntek este nagyon el voltam keseredve, mert nem haladnak jól a dolgok.

DE! Szombat van ma, és hirtelen előbújt a napocska a viharfellegek mögül. Ma 4 lakást is megnéztünk, és holnap még fogunk újabbakat nézegetni. Az egyik nagyon jó volt, 113 négyzetméter, két nagy háló, egy hatalmas nappali, egy nagy dolgozószoba, normális konyha és fürdő. Csak épp 1500-zal a költségvetésem felett. Aztán mutattak egy másikat is, az már jó árban volt, viszont ahhoz képest nem volt szép és lakható. A csocsóasztalom sem fért volna el.

Aztán néztünk majdnem egy másikat is, csak nem volt otthon a jelenlegi bérlő, annak ellenére, hogy meg lett beszélve még tegnap. Aztán néztünk egyet azon a környéken, ahol már a kezdetektől fogva akartam lakni, de egyrészt drága is volt, meg nem is volt annyira jó, mint hittem. Valahogy belülről sokkal koszosabb volt, mint azt kintről gondoltam volna.

Szóval annak ellenére, hogy még mindig nem találtam meg a helyem, azért most bizakodó vagyok. Mégiscsak van remény! És a másik eredménye a napnak, hogy új blokkokat is bevettünk a radarunk alá. Az egyik kívülről elég lerobbantnak néz ki, viszont amikor bementünk a sorompón belülre, egy Bentley Continental GTC parkolt egész elöl. Szóval lehet, hogy belülről nem is olyan rossz az a hely. Megnéztem most neten, hogy miket ajánlanak ott, és egész jókat találtam normális áron. Szóval holnap azzal a blokkal folytatjuk majd. Ha ott tudnék lakni, az még jobb lenne, még közelebb van a metróhoz, irodába is be tudok biciklizni, és még a kertje is szép.

Majd jönnek az újabb infók, idővel. Most viszont mennem kell, mert még valami meglepetést össze kell ütnöm Sophie-nak a sok segítségért cserébe. :)