Csak belelendültem!

Na nem mintha az első napom olyan unalmas lett volna, de ez a mai túltett rajta. Bár nem volt nagy parti, volt helyette mindenféle más.
Reggel kialudtam magam, ami annyit jelentett, hogy olyan fél 11 felé kászálódtam ki az ágyból. Tibi épp indult úszni, úgyhogy csak gyorsan átbeszéltük, hogy mi a terv, aztán elváltak útjaink. Reggel másfél óráig tartott, amíg sikerült elindulnom, ez főleg annak volt köszönhető, hogy akkor álltam neki még blogot írni. A liftben pont összefutottunk Tibivel, úgyhogy volt lehetőség még egyszer könnyes búcsút venni, aztán hozzáláttam, hogy megismerjem a város maradék részét. Úgy okoskodtam, hogy a tengerparton végigsétálok a kikötőhöz, közben megnézek pár múzeumot, átmegyek Hong Kongba (itt most vagányan csak annyit írok, hogy Hong Kong, és ebből tudni kell, hogy Hong Kong szigetre gondolok), aztán majd ott folytatom a nézelődést. A tengerparti utat meg is találtam, annyira nem volt nehéz, látszik az ablakból. :) Végigsétáltam az Avenue of Starson, ami olyasmi mint a hollywoodi párja, egy csomó híresség tenyérlenyomata van a földön. Többek között Jackie Chané is, de találtam egy Jackie Cheung-t is. (Azért kell kötőjellel toldalékolni, mert a g-t nem ejtjük.)
Aztán úgy határoztam, hogy a múzeumokat majd visszaútra hagyom, előbb inkább bejárom, amit tegnap nem sikerült. Átkompoztam, majd nekiálltam reggelit keresni. Ja igen, Tibié igazi legénylakás, olyan dolgok, mint pl. kaja nem mindig vannak. :D Itt nagyon olcsó a Meki, szóval erre pályáztam, de mivel már 1 óra körül járt az idő, az összes nagyon tele volt. Nem baj, korgó gyomorral is mozog még a lábam, elindultam a Peak Tram felé. Van egy híres kilátó a város mögötti hegyen, oda visz fel bazi meredeken egy villamos. Meglepődtem, hogy milyen közel volt, a térkép alapján messzebbre számítottam, de amikor megláttam mekkora sor áll ott, inkább ezt is későbbre toltam. Új tervet eszeltem ki! Olyan vagyok, mint az a híres pilóta, aki letette a Hudsonre a meghibásodott repülőt, és mindenki megmenekült. A pillanat tört része alatt kellett létfontosságú döntéseket meghoznom. Erről valószínűleg nem fognak cikkezni, úgyhogy beszámolok róla én. Azt találtam ki, hogy elsétálok a Victoria parkig, ott kicsit nézelődök, aztán majd visszajövők újra meghódítani a csúcsot.
A sétám első állomása a Hong Kong park volt. Ez kisebb, mint a Victoria, viszont valahogy össze van nőve az állatkerttel. Azt hiszem. A táblák legalábbis egy irányba mutattak. Az állatkertbe nem mentem be (pedig pelikán volt a logója, ezzel majdnem becsalogattak), de annyira éhes voltam, hogy a kajálás már lassan minden másnál fontosabb volt. A park nem volt csúnya, de semmi extra. Némi bóklászás, és autóutakon átszaladás után találtam egy Mekit, ami jónak nézett ki. Nem volt AKKORA sor. Azért volt persze, de itt nem is csak ez a nehéz. Az igazán nehéz ülőhelyet találni, ha már megvan a kajád. Ha többen megyünk, mindig úgy csináljuk, hogy egy valaki foglalja a helyet, a többiek meg viszik a kaját. Én ilyenre nem vagyok képes, úgyhogy kikértem a 3 burgeremet meg a fagyimat, aztán vagy 5 percig ténferegtem, mire végre felszabadult egy hely a kakasülőn. Gyorsan betoltam a tápot, majd újult erővel vágtam neki a betondzsungelnek.
Victoria felé először megnéztem valami Convention Center nevű épületet, de csak kívülről. Ez ilyen fura hullámos, kör alakú, ki tudja mire hasonlító épület. És jó nagy. Egy csomó építkezésen kellett átvágnom, ahol rajtam kívül a madár se járt. Sok ilyen helyen voltam ma. Aztán csak megtaláltam a többi embert, és az épület melletti "arany" virágszobrot is. Előtte még láttam valami spéci tuning M6-os BMW, nagyon állatul nézett ki. Nem tudom mindenkinek megdobbantotta-e a szívét, hogy a gyári M6-ost (ami a sima 6-os gyárituning változata) még tovább buherálta egy cég. Vadállat lett az eredmény!
A virágszobortól tovább sétálva (vagyis vissza, mert ez egy kis félszigeten volt) megnézhettem amint egy nagy teherhajóból pakolják a köveket egy kisebb hajóra, aztán megint át kellett vágnom egy csomó úton. Van itt pár jó széles, tengerrel párhuzamos út. Ezeket csak felüljárókon lehet átszelni, és nekem még nem jön érzés szinten, hogy melyik felüljáróhoz hol a lépcső, szóval itt mindig tipródás van. De aztán megtaláltam a felüljárót, és a felüljárón pedig megtaláltam több száz csövesnek látszó tárgyat. Legalábbis elsőre erre gondoltam, mert kartondarabokon ültek, és beszélgettek. Aztán második pillantásra feltűnt, hogy meglepően jól öltözött csövesek, és meglepően jól kezelik a számítógépeiket is. Fogalmam sem volt, hogy mit látok. Egy csomó ember a felüljárón ül és beszélget, kártyázik, eszik, számítógépezik, zenét hallgat, alszik, láthatóan cseppet sem zavartatva attól a ténytől, hogy csövesnek nézem őket. Nem tudtam megoldani a rejtélyt, hát tovább álltam.
A felüljáróról  nézelődve kiszúrtam egy Maserati szalont. Úgy voltam vele, hogy kb. az összes modelljüket láttam már az utcán korábban is, meg szerintem mióta itt vagyok HK-ban, azóta is, szóval nem megyek oda megnézni. De ekkor észrevettem egy verseny festésű példányt, és ez mégis meggyőzött, hogy megéri az a plusz 50 méter. Amikor odaértem, akkor vettem csak észre, hogy a verseny festés nem egy Maseratihoz tartozott, hanem egy Lotushoz. Méghozzá egy Evorához!!! Ilyet még nem láttam élőben, viszont a képek alapján ez az egyik kedvenc sportkocsim. Élőben még szebb! Azért ha már itt voltam az olaszokra is vetettem egy pillantást, cseppet sem lesz csúnyább egy GranTurismo attól, hogy már láttam előtte sok másikat.
A másik dolog, amit kiszúrtam a felüljáróról egy hangszerbolt volt. Gondoltam megnézem ezt is. Ez a másik irányban volt, de úgyis arra vitt az utam Victoria felé, szóval ez a döntés könnyen meghozódott. Épp hogy csak célbavettem a boltot, amikor megláttam az út szélén parkolni egy 458 Italiát! (Ez a legújabb Ferrari modell, ha nem számítjuk a felújított Californiát, meg az FF-et, amit nem tudom, hogy lehet-e már kapni.) Ilyen kocsit ritkábban látok, de úgy gondoltam, hogy megvár az ott, megnézem előbb a hangszerboltot. Volt két cselló is, de üveg mögött, úgyhogy nem tudtam őket kipróbálni. Pedig most készülünk a zenekarral egy olyan számmal is, amiben csellóznom kell majd, úgyhogy szívesen fogtam volna egy hangszer a kezembe. Otthon még nincs csellóm, de dolgozunk az ügyön. Volt egy csomó zongora, meg szinti, meg gitár, meg mindenféle más is. Megnéztem ami érdekelt, aztán dobogó szívvel az Italia felé vettem az irányt. Még mindig ott volt, sőt, akkor mázlim volt, hogy pont akkor vitte el a gazdája, szóval a motor hangot is hallottam. Nade mielőtt ez megtörtént.
Kifordultam a sarok mögül, és megcéloztam a vadat. Lassú, óvatos léptekkel elindultam felé, nehogy elriasszam. Az izzó vörös tekintete rám szegeződött, de nem mozdult. Én a legkisebb rezdőlésére készen álltam elugrani az útjából, semmi más nem járt a fejemben, csak az, hogy becserkésszem a 458-ast. Igen ám, de ekkor hirtelen úrrá lett rajtam az érzés, hogy figyelnek. Hogy nem én vagyok a vadász, hanem mindjárt préda lesz belőlem. Jobbra rántottam a fejem, és ott volt Ő. Életemben először láttam teljes valójában, 1 millió Eurós autó, egy Bugatti Veyron! Igaz, üvegbúra mögött volt, de hát még így is elképesztő volt. 458-as innentől kezdve a futottak még kategória. A Bugatti "szalon" amúgy nagyon kemény. Egy közepesen kicsit terem, a közepén ott trónol az Uralkodó, semmi asztal, szék, brossúra, kiírás, de még eladó sem. Az ajtóra kis betűkkel ki van ragaszta: "érdeklődni személyes egyeztetés után, hívja ezt meg ezt a számot". És ennyi. Mondjuk valószínűleg aki Veyront vesz, az nem csak úgy sétál az utcán, és hirtelen felindulásból kiadja rá az utazás végén megmaradt 1 000 000 Euróját. Csak halkan jegyzem meg, hogy a Veyron és Italia mellett állt egy Rolls Royce is.
Miután kigyönyörködtem magam, tovább ballagtam Victoria felé. Már egész közel volt a park, és micsoda park! Nagyon szuper, acsoda! Modell hajók versenyeztek (fél méter hosszú motorcsónakok, benzinmotorral), mentek mint a nyíl. Volt egy nagy focipálya, egy csomó erősítő szerrel, főleg öregeknek, de volt olyan is, ami nekem is jó lett volna, voltak kosárpályák, teniszpályák, kisebb focipályák. És az egész telis-tele volt! Ugyanolyan emberekkel, akik a felüljárót is elfoglalták. És ekkor esett le! Olvastam a leírásomban, hogy rengeteg itt a filippínó bevándorló, aki vasárnaponként összejönnek, és az egész napot együtt töltik. Hát ezt láttam most a saját két szép szememmel. Amúgy érdekes volt nézni ekkora tömeget ilyen nyugisan "bulizni".
Miután bejártam a parkot megint felkapaszkodtam a régi, keskeny villamosra, és egy megállóval a célom után le is tudtam szállni. Nagyon okosan nem néztem meg pontosan, hogy hova is akarok menni, a térképemen meg nincsenek bejelölve a villamosmegállók. Úgyhogy csak arra tudtam figyelni, hogy a Bank of China épületet mikor látom meg, amikor egyvonalba kerülök vele, na akkor kell leszállni. A probléma csak az volt, hogy mire megláttam, már túlmentem rajta. De nem volt baj, egy rövid sétával ott voltam.
Visszamentem a Peak Tramhez, csak hogy szembe találjam magam egy MÉG HOSSZABB sorral, mint reggel. Viszont most már nem volt más választásom, muszáj volt kivárni. A sorban egyszer csak észrevettem egy táblát, ami arról informált, hogy már csak 1 órát kell várakozni. Ezt erős túlzásnak éreztem, mert a sarkon túl már ott volt a kapu. Aztán elérkeztem a sarkon túlra, és megláttam, hogy a kapu után még tömegek várakoznak. Rögtön értelmet nyert az 1 óra. Bele is telt ennyibe a várakozás, de nem volt vészes, mert nagyjából mindig haladt a sor. Csak hát lassan, meg iszonyú hosszú volt. Amúgy maga a villamosozás csak 5 perc volt ezek után. Ez is borzasztó érdekes volt, mert NAGYON meredeken megy fel. De ami még érdekesebb volt, az az, ahogyan beszálltunk a villamosba.
Egy indiai csoport közé keveredtem be, és hát egy cseppet sem voltak kultúráltabbak, mint a helyiek. Még meg sem állt a villamos, de már kezdődött a furakodás, aztán mielőtt kinyitották volna az ajtót, egy égi hang kellemesen mély basszusa azt mondta, hogy "In order to ensure safety, please board the train in an orderly manner". Különösen a két utolsó szón kezdtem el nevetni - magamban persze -, de aztán bizonyosságot is nyertem. Akkor lökdösődés meg miegymás volt, hogy öröm volt nézni. Ilyet én még tényleg nem láttam, de úgy indultak meg az emerek, hogy egyszerűen MEGAKADTAK a bejáratban. Mert ugye egyszerre 3 ember nem fér be egy keskeny ajtón. Hátulról meg tolta őket a tömeg (köztük én is), izgalmas volt. Már rég letettem arról, hogy ilyen helyeken udvariaskodok. Ilyenkor kikapcsolom a kultúra-áramköreimet, és előtör belőlem a tapló. És hát mitagadás, élvezem. A sors fintora, hogy a nagy tolakodásban az indiaiak közül nem is mindnek jutott hely, én meg az ablak mellett ültem. :P
A Peak maga egy kilátó, ami Hong Kong mögött van, le lehet nézni róla a Hong Kong-i felhőkarcoló-rengetegre és még a kowlooni épületeket is látni. Van egy kifejezett kilátó szint, de oda fizetni kellett volna még pluszban, és azt írta az útleírásom, hogy nem éri meg, mert jobb helyek vannak, ha az ember elkezd sétafikálni a hegyen. Úgyhogy ez volt a terv. Elindultam a legelső jelzett úton, és bíztam benne, hogy visz valahová. Hát vitt! Tett egy kört a hegytetőn, és nem csak az éjszakai fényeket volt lehetőségem megcsodálni, hanem az összes palotát a hegyen. Ez HK legeslegdrágább része, ha az ingatlanárakat vesszük. Sokáig kinai nem is vehetett itt telket, csak az angolok (most persze ezt a szabályt már eltörölték), de hát ez a beszarás kategória volt. Akkora, és olyan fényűző csodák voltak letéve a hegyoldalba, hogy a szemem akkora volt, mint egy alma. (Megint valamilyen leesett állas hasonlatot akartam mondani, de azt már ennyiszor mondtam. Ezért beújítottam, de ez meg mondjuk elég szar lett.) Bentley-k, Ferrarik, Maseratik jártak ki-be a beállókból. Iszonyat jó volt. Közben megint egy kellemes kis borzongás lett rajtam úrrá, ahogy tök egyedül sétáltam az őserdő közepén. Ja igen, mert ez is őserdő volt persze. Volt egy szép beton út a kocsiknak, ki is volt világítva, de amikor néha átsuhant a kisagyamon, hogy ha itt leesek a hegyoldalba (mert nem mindenhol volt korlát), akkor aztán a büdös életben nem találnak meg. Rohadék sűrű ősdzsungel, néha valami fura hang szűrődött ki belőle... izgalmas volt. Amikor már majdnem azt hittem, hogy eltévedtem, akkor pedig visszakerültem a Peakhez.
Kajáltam a tetőn, kicsit csiszoltam a beszédem, aztán megnéztem a lézershow-t. Van ugyanis egy lézershow-nak nevezett valami minden este 8-kor. Tulajdonképpen nem tudom, hogy lézer ténylegesen van-e a műsorban, de a tengerparti felhőkarcolók ilyenkor ritmusra villognak, és ha az ember megfelelő helyről nézi, akkor még zene is szól, és ahhoz van ütemezve a fényjáték. Hát annyit tudok mondani, hogy a Peak NEM megfelelő hely a műsor élvezésére. Ugye pont a rossz oldalról látjuk a dolgokat, pár épület villogott, de unalmas is volt, meg lassú is. Úgyhogy a héten valamikor majd megnézem a zene mellől.
Emiatt (meg, mert iszonyú hideg volt a hegytetőn, ahhoz képest, hogy egy szál pólóban voltam, és délután még ebben is rohadtul izzadtam) aztán 5 perc után feladtam, és elindultam lefelé. Lefelé is lehetnem villamossal menni, de úgy voltam vele, hogy én inkább lesétálok. Mint már a korábbi leírásokból kiderült, szeretek sétálni. Újabb egészséges rettegés és palotcsodálat közben kísérte az utam. Láttam egy olyan viskót, amihez egy teniszpálya méretű gyep tartozott. Hangsúlyozom, egy meredek hegyoldalon vagyunk! (A gyep meg vízszintes volt.) És az egész háznak olyan görög hangulata volt. Egy másiknak szuper jó kovácsoltvas kapuja volt. A harmadiknak egész fala üveg, a negyedikhez külön egyenruhás szolgálók jártak (láttam az ablakból, ahogy készítik a vacsorát). Hosszabb volt az út, mint gondoltam, egyszer el is bizonytalanodtam, de aztán szembe jött egy kutyás sétáltató nő, és ő megnyugtatott, hogy igen, ez az út levisz majd Centralba. Aztán egyszer csak beletorkollott az én utcám egy nagyobb utcába, ami már tele volt taxikkal meg buszokkal, és innentől kezdve már nem volt olyan izgalmas a séta.
A nagy sétában kimelegedtem, meg itt lent már nem is volt hideg, úgyhogy kedvem támadt még kóvályogni egy kicsit. Kitaláltam, hogy nem Centralból megyek át a túloldalra, hanem indul egy komp Wan Chaiból is, és majd azzal. Wan Chai az itteni piroslámpás negyed. Volt térképem, úgyhogy nem volt nehéz megtalálni, de igazából nem voltam olyan hű de nagyon elájulva. Tök ugyanolyan volt, mint a város többi része. Egészen addig, amíg be nem keveredtem a közepébe! Két utcát találtam, ami fullra ki van világítva, prostinak, ribancnak vagy kurvának "öltözött" lányokkal van tele, és kocsma, vendéglő és bár kivételével nincs más rajta. Amikor egy bár előtt pár ROPPANT dekoratív leányző ül, kvázi semmi ruhában, azt megértem, és marketing szempontból nem is tartom rossz döntésnek. De érdekes módon egy csomó hely volt, ahol ilyen 60+ éves nőket raktak ki, hogy csalogassák a vevőket. Hát nem tudom, lehet az én ízlésemmel van a baj, de nem hozott lázba a dolog. No meg amúgy is kitárgyaltuk még szombaton, hogy ha az ember Wan Chaiban keres magának barátnőt, annak nem csak pénzügyi következménye lesz, de egészségügyi is. Szóval kinézelődtem magam, aztán hazakompoztam.
A hazai levegővel jött egy még jobb adalék: élő koncertek. Közvetlenül a kikötő mellett volt valami zenebona, és egész jó kis rock zenét játszottak. Egészen addig tetszett a dolog (kb. 30 másodpercig), amíg az énekesnő nem kezdett el JÓ hosszan tartani egy magas hangot - kb. negyed hanggal lejjebb, mint kellett volna. Ez még nem is lett volna akkora baj, de erre a közönség üdvrivalgásban tört ki. Itt éreztem úgy, hogy ez nem az én zeném, nem az én közönségem.
Szóval tovább sétáltam hazafelé, csak hogy beleütközzek egy másik koncertbe. Ez egész más stílusú volt, nem volt annyira pörgös, sok volt benne a beszéd, de olyan 20 percig azért elhallgatgattam. Fél 11 körül untam meg, és ismét csak elindultam a szállásom felé. Még 10 perce se mentem, amikor megláttam, hogy az út túloldalán egy bárban élő zene szól. Olyan kedvem volt, hogy átmentem megnézni. Ez baromi egyszerűnek tűnik, pedig nem az. Itt a tengerparton vannak a szélesebb utak, amiken nincs zebra, csak felüljárón lehet átmenni. Felüljáró pedig nem mindenhol van, és még ha van is, akkor sem biztos, hogy ott érkezik meg, ahol szeretném. Pl. azt, amin végülis átvágtam az autók felett, úgy tervezték, hogy csak az egyik oldalon volt hozzá lépcső. Ahol én felmentem. De akkor hogy jövök le? Valami 1 emelet magasan lévő kis kertecskébe érkeztem, szökőkutakkal, padokkal, miegymással, csak éppen lefelé vezető lépcső nem volt. Egy jó nagy kerülővel tudtam lejutni, és megérkezni az élő zenéhez. Sajnos mire közelebb értem már a zene minősége is vesztett az értékéből. Nem volt rossz, de annyit azért nem ért, hogy hosszú percekig hallgassam. Úgyhogy 2 szám után hazamentem.
Fél 12-re értem haza, Tibivel még beszélgettünk kicsit, aztán eldőltem aludni. Holnap munka!