Taiwan - Day 5

Egy keserves és rövid éjszaka után 5:50-kor keltem, hogy elérjem a reggeli vonatomat. Valami csoda folytán volt annyi eszem, hogy legalább valami minimális táplálékot magamhoz vegyek a 7/11-ben, így amikor kiderült, hogy a "vasútállomáson" nincs semmi hely, ahol tudnék rendesen reggelizni, akkor sem estem kétségbe. Mondjuk tele sem lettem a rengeteg eszemtől, de legalább valamit ettem. Maradt még chips is tegnapról, úgyhogy abból is csipegettem.

A vasútállomás amúgy vicces volt, elméletileg ez "A Taipei Pályaudvar", ehhez képest 4 vágányból állt: 3A, 3B, 4A, 4B. Ne kérdezzétek miért. Az egész egy hétköznapi metrómegállónak tűnt, és minden féle és fajta vonat megállt itt. Előbb jött valami öregebb MÁV vonat féle. Aztán egy METRÓ (legalábbis az ülések úgy voltak benne), ezután vártam, hogy befusson egy tehervonat, aminek a tetején kapaszkodnak az emberek, de ehelyett egy majdnem-TGV szerű szupervonat jött. Na ezzel mentem én.
Szerencsére a jegyem a tengerparti oldalra szólt az ablak mellé, úgyhogy amikor kikeveredtünk a hegyekből, akkor szép kilátásom volt az óceánra. Olyan szép, thaiföldi tengerpartot nem láttam az úton, de víz azért volt.

Miután megérkeztem már ott várt a túravezető és a másik srác az állomáson, és rögtön a hegyekbe vettük magunkat. Fél órát sem kellett menni már meg is érkeztünk, közben jól elbeszélgettünk. A túravezető egy kanadai fickó, aki itt él már 8 éve, a másik srác meg egy skót egyetemista srác, aki már egy hónapja itt Taiwanon teng-leng, mielőtt visszamenne az utolsó évre egyetemre. Jó erős akcentusa volt. :)

Aztán belevetettük magunkat a habokba. Vagyis az elején még csak a kövekbe, mert itt nem volt túl sok folyó. Egy darabig bandukoltunk, aztán már lehetett a vízben masírozni. Volt spéci, filc-talpú, csúszásbiztos cipőnk, amire szükség is volt. Az elején csak tanulgattuk, hogy hogy kell használni, hogy kell lépni vele, hogy tényleg ne csússzunk, mennyire meredek kő tart még meg, stb., aztán jött az izgalmas része. Vízesés alatt úsztunk át, kő alatt úsztunk át, kis vízesésen másztunk fel, sziklákról ugráltunk, izgalmas volt.
Kicsit lehetett volna nehezebb, de azért így is lihegtünk párszor. Nem olyan könnyű ilyen cipőben, sisakban, meg csurom vizes ruhában úszni.
Az út csúcspontja az a kb. 10 méter magas szikla volt, ahonnan lehetett ugrálni. Lentről, a vízből nézve nem tűnt olyan magasnak, de amikor az ember nagy nehezen felkepesztett, és lenézett a tetejéről, akkor azért nagyon magas volt. De azért ugrottam vagy 5-öt, 6-ot. Vagy talán többet is. Van minden ugrásről videofelvétel, úgyhogy majd lehet ámuldozni.
Amúgy már ilyen magasból sem fájdalommentes az ugrás. A tenyerem valahogy mindig odacsaptam, meg az orrom is megsínylette a dolgot. Az első ugrás után azt hittem vérzik, de nem. Csak ugye kilóg a pofámból, aztán az is csapódik a vízhez.

Útközben megtanultam az egész taiwani történelmet Matt-ről (túravezető). Vagyis igazából csak az 1945-1949/50 közti részt, ami az érdekesebb része.
Tegnapelőtt ugye elmentem a Chiang Kai-Shek Memorialba, végignéztem a tárlatot, és levontam a következtetést, hogy C.K.S. egy szent, Mao meg egy aljas gazember. Erre ma kiterült, hogy C.K.S sem volt egy fikarcnyival sem jobb, kizsákmányolta egész Taiwant amint megkapta a japánoktól, lemészárolt egy csomó embert, stb. Statárium volt 39 évig, aki nem mandarinul beszélt azt rögtön elkönyvelték bűnözőnek, és igazából csak mostanában kezdett el demokrácia lenni.

A túrának olyan délután 4 körülre lett vége, Matt elhozott a hostelemig, becsekkoltam, lezuhanyoztam, kicsit pihentem, aztán mentem az éjszakába. Vagyis a matinéba, még csak 6 óra körül volt. Barangoltam a városban egy kicsit, szereztem ajándékot Sophie szüleinek, megvacsoráztam, csatangoltam egy kicsit tovább, aztán hazajöttem. Elég fáradt vagyok, úgyhogy hamarosan elteszem magam holnapra, aztán meglátjuk, hogy az új nap vajon tájfunt hoz-e vagy normális időt, és akkor lehet menni kirándulni.