A hatalmas sikertörténetem után hátra volt még a legfontosabb verseny. A verseny, amire már 2 hónapja készülök, a verseny ami miatt néha hajnali 2-kor még azzal voltam elfoglalva, hogy apró patentokat varrjak az ingemre, a verseny ami miatt utolsó éjszaka hajnali 4 óta csak forgolódtam az ágyban.
Előző nap egy órát töltöttem azzal, hogy gyorsan átírjam a fél beszédet, csak hogy viccesebb legyen. Aztán elkezdtem elmondogatni, és egyáltalán nem éreztem jól magam, úgyhogy kidobtam az összes változtatást. De azért az elején egy kicsit módosítottam, hogy legalább egy icipicivel kisebb hangsúly legyen a félelmeimen, hiszen nem az a fő üzenet.
A gálavacsora után még lementem a nagyterembe, hogy elmondjam párszor a színpadon is, de mire leértem az egyik versenytársam már ott gyakorolt. :) Csendben megvártam, hogy végezzen, aztán nekiálltam próbálni. 20 perc után úgy voltam vele, hogy most akkor ideje hazamenni. Borzasztó fáradt voltam már, fájt a fejem is, a nyomás is nagy volt rajtam, minden bajom volt.
Állandóan koncentrálnom kellett, hogy kiűzzem a fejemből az olyan gondolatokat, hogy lefagyok megint, vagy hogy milyen jó lenne, ha elütne egy kocsi, vagy legurulnék a lépcsőn, mert akkor lenne egy jó kifogásom, hogy miért nem jelentem meg a versenyen. Nem olyan egyszerű ám konstans ilyen gondolatokkal a fejben járni-kelni.
Este a takaró alatt még elmondtam egyszer magamnak a végleges változatot, aztán próbáltam hamar elaludni.
És eljött a nagy nap.
Időben megérkeztem a hotelbe, kerestem egy kellemes helyet a nézőtéren, aztán újra és újra átrágtam magam azokon a részeken, amiket megváltoztattam. Reggel volt még egy nagyon érdekes workshop, ami egy kicsit elvonta a figyelmem a versenyről, de aztán jött az elkerülhetetlen. Mondjuk örömmel tapasztaltam, hogy annyira nem izgultam már. Ma egész nap egy fokkal jobban éreztem magam, nyugodtabb voltam. Szünetben szépen megcsináltam az utolsó simításokat magamon, hogy koncert-kész legyek, aztán vártam, hogy rám kerüljön a sor.
4. voltam, szépen eligazítottam a mikrofonom, elvezettem a drótot a megfelelő helyen, hogy ne legyen gond, amikor széttépem az ingem, felmentem a színpadra, magabiztos kézfogás, nagy levegő, uccu neki!
Egy majdnem tökéletes beszéd volt. Még nem néztem vissza ugyan, szóval előadásmódban biztos észreveszek majd néhány dolgot, de tartalom szempontjából szuper volt. Az összes viccemen nevettek, nem hagytam ki semmit, benne voltam az időben, az ing széttépés jól sikerült, hatalmas tapsot kaptam.
Akkor miért nem nyertem? Hát kérem szépen egyszerűen nem volt elég vicces. Már a verseny szezon eleje óta tudom, hogy ez egy komoly beszéd, viccekkel megtűzdelve, nem pedig egy vicces beszéd, tartalommal megtűzdelve. Viszont annyira szerettem a témát, hogy nem akartam elengedni. Pedig nem egy ember mondta, hogy ez a téma sokkal jobb lenne az International Speech Contesthez. Egyet is értettem velük, de mégsem váltottam.
De nem bánom. Ahogy az angol mondaná: "I have no regrets". Ebben a versenyben mindent megtettem, minden szuper jól is sikerült, egyszerűen ez a jelenlegi maximumom sem volt elég a győzelemhez. Annyit jelent, hogy még sokkal több energiát kell beletennem a gyakorlásba meg a fejlődésbe, és akkor legközelebb nyerhetek.
Persze trükkös a dolog, mert ezt a nyomást nehéz szimulálni. Na meg nem olyan gyakran tudok 300 ember előtt beszélni, ami megint újabb izgalmakat tartogat. Például mindig, ha nagyobb csoport előtt beszélek rádöbbenek, hogy a szemkontaktusom mennyire nem jó. Csak a terem elején lévőkre figyelek. Úgyhogy a következő néhány beszédemben ez lesz a fő fókusz. Még arra is gondoltam, hogy kerítek valami lehetőséget, hogy egy egyetemen vagy valami ilyesmi helyen beszélhessek egy nagyobb csoporthoz, hogy jobban tudjam gyakorolni ezt a szem kontakt dolgot. Meg hogy szokjam az érzést, hogy egy csomó ember előtt beszélek.
Sok mindent tanultam ebből az egész készülődésből, versenyzésből, amikre most még nagyobb hangsúlyt kell fordítani.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése