Thaiföld - negyedik nap

A költözés. Azt kérdezitek miért? Hisz csak most érkeztünk. Elmondom.
Még a tervezés fázisában megállapodtunk, hogy egy éjszakát egy drága hotelben töltünk, csak hogy megtapasztaljuk milyen is a jólét, a maradékot meg egy olcsóbban. Az a hotel ahová megérkeztünk körülbelül 3-szor annyiba került, mint az, ahol a rabság hátralévő részét átvészeltük. Na de nézzük sorban mi is történt...
Reggel miután kikászálódtunk az ágyból egy hatalmas reggelivel nyitottuk a napot. Mintha már írtam volna, de érdemes elmondani még egyszer, hogy viszonylag hamar elaludtunk minden nap, mert a sok mozgás, firss levegő meg mittudomainmi miatt hamar elfáradtunk. Ennek persze az volt az előnye, hogy viszonylag hamar fel is keltünk.
Szóval a reggeli. All you can eat, de pincérrel! Jött, hozta a menüt, hogy akkor A, B, C vagy D menüt kérünk. Mondtam neki, én egy A-t, B-t és egy D-t. Sophie csak egyet kért talán. Aztán még kaptunk inni, meg volt croissant szabadrablás, meg mindenféle ital. Aztán kértem még egy A menüt, szóval a végére majd kipukkadtunk. Ja, és mindezt a tengerparton. Volt egy kis veranda szerűség a tengertől hozzávetőlegesen 10 méterre, úgyhogy árnykéban, de élvezve a meleg szellőt meg a remek kilátást somolyogtunk magunkban (meg hát nem csak magunkban), hogy milyen jó dolgunk is van.

Ezután persze irány a tenger! Az elején kicsit döglöttünk a napágyakon, hogy ne teljesen tele gyomorral fulladjunk bele a vízbe, én aztán még a napra is kimerészkedtem, hogy egy kis színt szerezzek, de aztán már nem volt más választásunk muszáj volt megint megtapasztalnunk milyen szuper meleg itt a víz!

Itt már bevetéshez készülődök...

Itt pedig már támadás közben. Ennyire tiszta volt a víz!

Miután kiúszkáltuk magunkat eljött a búcsú ideje. Megköszöntük a vendéglátást, de mivel ez nem volt elég vizettünk is érte. Most jött az izgalmas rész: a költözés!
Persze csinálhattuk volna urak módjára, hívunk egy taxit, beülünk hátra, és pezsgőt kortyolgatva felületes dolgokről társalgunk amíg meg nem érkezünk. De nem ez történt. De nem ám! Láttuk már korábban, hogy lehet itt motort meg homokfutót bérelni. (Homokfutó az ilyen négy kerekű terepre szánt akármi, ami baromi vagányan néz ki, és akárhol elmegy.) Na azt találtuk ki, hogy kibérelünk egy olyat, arra felülünk ketten, meg az összes csomagot is felügyeskedjük, és majd azzal teperünk az új szállásra. Sajnos a tervbe kis hiba csúszott, ugyanis az olcsóbb quad (homokfutó) csak egyszemélyes volt. A drágább meg túl drága. Szóval visszaszaladtunk a tervezőasztalhoz, és 1 quad helyett inkább 2 robogót béreltünk.
Én már mentem ugyan robogóval, de az sokkal gyengébb volt, és legalább 10 éve már. De inkább 15. Szóval amikor először gázt adtam, majdnem leestem. De én nem panaszkodhatok, szegény Sophie még életében nem ült se motoron, se robogón, most meg rögtön a mély vízben kezdte. (Nem, nem rohant bele a tengerbe, ez egy úgynevezett költői kép volt.) Az ismerkedés után szépen hazarobogtunk, hogy felszedjük a cuccainkat. Itt még beton út volt, úgyhogy egész jól ment minden. Nem mentünk gyorsan, és nem volt semmi probléma.
A probléma ott kezdődött, hogy hogyan applikáljuk fel az összes cuccunkat magunkra, magunkat meg a robogóra. Végül úgy osztottuk meg a dolgokat, hogy Sophie vitte a strandtáskáját meg a hátizsákomat, én meg a sporttáskám átvetettem a vállamon, a bőröndjét meg a lábammal szorítottam a robogóhoz.

És megindultunk.
Az elején nem volt semmi gond, ismertük is már az utat, kicsit bátrabban is mentünk, mint idefelé jövet, úgy éreztük mi vagyunk az utak (vagyis Az Út, mert összesen egy út van az egész szigeten) királyai.
Aztán egyszer csak egy jobb kanyar után eltűnt a betonút, és egy dagonyás földút vette kezdetét. És ez még mindig az elegánsabb útszakaszok egyike volt. Nem sok képet csináltam, mert koncentráltam, hogy el ne taknyoljak a verdával.
Nekem nem is volt problémám, viszont Sophie az egyik emelkedőn elesett. Szerencsére már elég lassan ment, és nem esett a motor a lábára, de azért lett pár kék-zöld folt meg ronda horzsolás a bal lábán. No meg az egész lelkesedése odalett, és a helyét a búskomor megkeseredettség vette át. (Újabb költői túlzás.) De tényleg kicsit megszeppent. Közölte, hogy ő innen tovább nem, és hogy én robogjak el a szállásig, aztán sétáljak vissza, aztán robogjak el vele is a szállásig.
Mivel sosem szokott ilyen lenni, ezért gondoltam, hogy komoly a dolog, úgyhogy rábólintottam a tervre, de aztán némi pihenés után (lásd lent) újra visszatért belé az erő, és együtt folytattuk.

Mondjuk innentől kezdve stratégiát is váltottunk. Eddig Sophie ment elöl, hogy lássam ha valami nem megy, és tudjak segíteni. Viszont most kitaláltuk, hogy jobb, ha én megyek elöl, és akkor látja, hogy hol érdemes menni. Ez így jobbnak is bizonyult, mert innentől kezdve jobban ment a dolog. Annak ellenére, hogy volt pár még ennél is nehezebb útszakasz.
Na de nem csak halálfélelemmel telt az utazás. Egyszer csak találtunk egy ilyen gyönyörű kilátót!

Aztán megint volt egy kis probléma. Nem emlékszem már, hogy itt volt (kép lent), vagy egy másik emelkedőn, ahol mondta a leányka, hogy üljek fel mögé, és vigyem fel a gépet, mert nem tudja. Na hát ez érdekes volt. Nem volt annyi eszünk (eszem), hogy 20 másodperc átrendeződést követve valami kényelmes pózban legyek a gépen, hanem csak úgy simán felültem mögő a robogóra. Ne felejtsük el, hogy Sophie vitte a nagy hátizsákomat. A póz ezek után úgy nézett ki, hogy én mint valami szerencsétlenség nyújtozkodok, hogy egyáltalán elérjem a kormányt. Amit ekkor még nem vettem észre, hogy a féket viszont már nem érem el.
Szóval megindultunk, kicsit nehézkesen, mert azért így csomagostul, kettecskén nehezek voltunk, de stramm kis gépek voltak ezek, szóval nem volt gond az emelkedő. Igen ám, csak aztán mindenféle mélyedések, meg szakadékok voltak jobbra, balra, és okosabbnak láttam kicsit lelassítani, csakhogy NEM ÉRTEM EL A FÉKET!!! Szóval fék helyett is csak gázt tudtam adni, ami majdnem az életünkbe került (talán nem), de a lényeg, hogy erősen kalapált a szívem amikor végre az emelkedő tetejére értünk és sikerült megállítani a gépet.

Na de nem volt hiábavaló a megpróbáltatásunk, mert aztán egyszer csak megtaláltuk a szállásunk. Érdekes módon a sorompó zárva volt, szóval nem tudtunk motorral behajtani, de még emberre tervezett kiskapu sem volt, szóval át kellett bújni a sorompó alatt. Ez kicsit lelombozott minket, mert ennél melegebb fogadtatásra vártunk. De aztán ahogy mentünk a tengerpart felé, kezdett megint jobb lenni a kedvünk. Egy hatalmas komplexum volt ez, rengeteg különálló házzal, szépen karbantartott zöld területtel, és a valaha volt legszebb tengerparttal!

És ugyanez a szakasz egy kicsit messzebbről is.

Találtunk jópár hintát is, ahol persze előbújt belőlem a gyerek.

Miután beköltöztünk, elhatároztuk, hogy visszamegyünk a városba. Eddigre Sophie már egész megszerette a motorozást, és mondta, hogy persze, hogy visszavezet. :) Ezért is szeretem!
Megint megálltunk a kilátónál, ahol készült egy fénykép a kalapomról és rólam.

Ja, meg csak úgy mutatóban, ekkora kátyúk voltak, és volt ahol nem is nagyon volt sima út, csak kátyú.

Boldog Sophie.

A robogókat 24 órára béreltük ugyan, de holnap nem jövünk be a városba, úgyhogy már ma visszaadtuk őket. Ezután lementünk a strandra, ahol a tervek szerint ma megnézzük majd a tűzzsonglőröket. Előtte még sétálgattunk az árusok és éttermek között.

És mivel az előadás csak 8-től kezdődött kitaláltuk, hogy beruházunk egy thai masszázsra. Sophie nézte ki a helyet, és azt kell, hogy mondjam nagyon jól döntött. Azt leszámítva, hogy az öltözőben/zuhanyzőban egy AKKORA pók volt, hogy majdnem összefostam magam, amikor megláttam. De aztán nem támadt ránk hála az égnek. (Ez simán akkora, mint egy madárpók, csak kisebb testű, hosszabb lábú.)

És a masszázs isteni volt!
Még sosem próbáltam thai masszázst, úgyhogy nem is tudtam mire számítsak. Ami kínai masszázson voltunk azután alig kaptam levegőt, mert minden csontomat összetörték. Ahhoz képest ez a mostani különösen más volt.
Nem tudom, hogy engem a főnök masszirozott-e, mert néha adott tanácsokat a nőnek, aki Sophie-t intézte, de a fickó nagyon értette a dolgát. Úgy tekergetett, meg nyomogatott, hogy annak minden épkézláb elmélet szerint fájnia kellett volna, és mégsem. Egyetlen egyszer volt, hogy amikor a lábamat nyomat meg csavarta, akkor egy kicsit fájt a derekamnál. Kérdezte, hogy fáj itt? (Mutatott valahová.) Mondom, nem, emitt fáj. Bólintott, állított valamit a lábfejemen, és máris eltűnt a fájdalom. Elképesztő volt. Egy óra masszázs, ilyen teljesen ellazult állapotban, a lehető legkényelmesebben, és a végére mind a kettőnket mintha kicseréltek volna. Az összes izületem gyönyörűen mozgott, még a vállam is, pedig az mindig recseg.
Tök vicces volt, hogy mielőtt bementünk lealkudtuk az árat, viszont annyira elégedettek voltunk mind a ketten, hogy mégis az eredeti árat fizettük. És ráadásul egymástől függetlenül jutottunk erre a következtetésre. :) Gondoltam magamban, hogy nem baj mennyit alkudtunk, és kifizetem az egészet, ez annyira jó volt. Aztán Sophie is mondta, hogy fizessük ki az egészet. :)

Ezután teljesen felfrissülve megint a tengerpart felé vettük az irányt. Nem csináltunk semmit, de nagyon megéheztünk, úgyhogy nem is néztük olyan sokáig a tűzzsonglőúröket. Pedig hihetetlen dolgokat műveltek!!! Szerintem ez a világ egyik legvagányabb munkája! Más kérdés, hogy 25 évesen mind naftalinmérgezést kap - vagy nem tudom mit isznak, ami aztán meggyullad.

A vacsora igazán kitűnő volt. Erről több képet is be kellett raknom, mert annyira szép volt minden. :)

Vacsora után még egy kicsit sétáltunk a tengerparton, aztán irány haza. Na igen, de hogyan is? Már nincs motorunk! Hát marad a taxi. Eddigre már megértettük miért kerül olyan sokba itt a taxi, és hogy miért terepjáró az összes. De azért úgy okoskodtunk, hogy hátha be tudunk társulni valahová. Egy darabig sétáltunk, de amikor egy egész utat ellepő hatalmas pocsolyán kellett átgázolnunk, akkor úgy döntöttünk, hogy akkor innen inkább taxival tovább. Szerencsére összetalálkoztunk kát angol lánnyal, akik szintén taxit kerestek, úgyhogy velük szövetkezve egy kicsit olcsóbb volt.
Mondjuk teljesen megérte az árát, mert egy nyitott platós terepjárón utazni a sötétben, kemény terepen hatalmas élmény. A fényszórók keltette árnyékok úgy mozogtak, mintha tele lett volna az erdő szörnyekkel, és úgy ugrabugráltunk a platón, hogy mire megérkeztünk, a masszázs által elővarázsolt ellazult állapot már sehol sem volt. Sajnos. Ennek ellenére, ez egy baromi jó nap volt!