Úgy alakult, hogy egymást érik nálam a vendégek. Vasárnap ment haza anyum, ma meg (csütörtök), már Rita és Ákos integetett a reptéren. Persze integethettek volna ítéletnapig, ha nem megyek ki eléjük. De kimentem. Emiatt korán keltem, és nem reggeliztem otthon. Cserébe a reptéren a Burger Kingben kajáltunk. Mint arról a krónikák már korábban beszámoltak, emez itten nagyon megszerette a BK-et, mert AKKORA burgereket adnak, hogy egy elefánt jóllakna tőle. Be is toltam egy Whoppert miközben Ákosékkal megvitattuk kivel mi történt mostanában.
Otthon megvolt az eligazítás, aláírták a Roommate Agreementet (utalás a Big Bang Theoryra), aztán gondolom bedőltek az ágyba. Én meg rádőltem a bringámra, és bekerekeztem a céghez. Relatíve jól ment a munka, ebéd után aludtam vagy fél órát, meg elég sokat olvasgattam is, de hát istenem, és vége van. :P Egész kiokosodtam már karórák tekintetében, megtanultam mi mindenre kell figyelni, amikor az ember egy belépő szintű luxus órát vásárol (60-200e forintig). Most már csak el kellene menni egy órás boltba a listával a kezemben, és megkérni az eladót, hogy mutogasson különböző órákat, amin megnézhetem, hogy a különböző dolgok élőben hogy néznek ki. Pl. mi a különbség egy zafír meg egy normál üveg között.
Na de a nap fényponja! Elszakadt rajtam az ing. Mondhatnám, hogy a dagadó izmaim szétszakították, de igazából a dagadó könyököm szakította szét. Nyújtózkodtam egyet, erre kiszakadt. Ha bármelyik másik ingemmel történt volna, akkor is szomorú lettem volna, de hogy a hófehér ingemmel történt, így különösen szomorú vagyok. Ugyanis ebben terveztem megjelenni az újévi partin. Ahol baromi elegánsnak kell lenni. Viszont lehet, hogy ez egy égi jel volt, hogy ideje lenne elmennem egy szabóhoz, ha már itt vagyok. A cím már megvan, most már a motiváció is, szóval nincs más hátra, menni kell.
Most pedig a boltba kell menni, szóval megyek is. 5 nap szabadság vár most rám, ami nagy valószínűséggel 5 napot jelent új bejegyzés nélkül. De ha mégis, az az én újévi ajándékom le tinéktek.
2011. december 29., csütörtök
2011. december 26., hétfő
Mint a főnix
Olyannak képzelem magam, mint a főnix madár. Nagy, otramba főnik madár, amelyik nem tud se repülni, se énekelni, és nem is gyullad ki rendszeres időközönként. Na de nem ez a lényeg. A lényeg az, hogy már több, mint 2 hete ezzel a nyavajás nyavajával küszködöm, de most már kifelé lábalok belőle. Lázam már nincs, a fejem se fáj, orrot is ritkábban fújok, az egyedüli bajom, hogy a fülem még mindig be-bedugulgat. Ja, meg hogy köhögök azért sokat. Na de azért vagyok főnix, mert az az elméletem, hogy a betegségem leküzdése után sokkal erősebb leszek, és megújult energiával vágok bele a maradék időmbe itt a messzi Kínában.
Az elmaradt napokról egy büdös szót nem fogok írni, nem azért mert szemét vagyok, hanem azért mert lusta.
És akkor ezzel le is tudtuk a beszámolót. :D Innentől kezdve igyekszem visszatérni a régi rendszerhez, amikor 1-2 naponta azért hírt adok magamról, szóval tessék újra rendszeresen olvasgatni a blogot. :)
Hoppá, máris meghazudtolom önmagamat, ugyanis a karácsonyról azért beszámolok. Családi körben telt, ami a legtöbb ember számára nem nagy szám, de nekem itt 8000 kilométerre a szeretett otthonomtól azért nagy szám. Anyum még karácsonyfát is eszkábált, nagyon kis dekoratívat. Volt ajándékozás, kaptam mindenféle hasznos és finom dolgot. Illetve hasznos vagy finom. Olyat nem kaptam, ami hasznos is lenne és még finom is. De nem is hiszem, hogy lenne ilyen.
Utána pedig elmentünk cirkuszba! Köztudott tény ugye, hogy a kínai cirkusz milyen nagyszerű, de el sem tudtam képzelni mennyire nagyszerű amíg nem láttam. 2 órás műsor volt, úgy elrepült, mintha 1 óra 55 perces lett volna. Fantasztikus dolgokat műveltek ott a színpadon. Élő zene volt hozzá, szóval ha hibáztak, akkor is minden jól jött ki. És elég sokat hibáztak. Viszont érdekes módon ez még jobbá tette. Nem az volt az érzésem, hogy ezek robotok ott lent, hanem hogy hús-vér emberek, épp olyanok mint én, csak épp 6 méter magasan egymás nyakában ülve szaltóznak.
Annyira tetszett, hogy lehet még egyszer elmegyek, amíg még itt vagyok. :)
Az elmaradt napokról egy büdös szót nem fogok írni, nem azért mert szemét vagyok, hanem azért mert lusta.
És akkor ezzel le is tudtuk a beszámolót. :D Innentől kezdve igyekszem visszatérni a régi rendszerhez, amikor 1-2 naponta azért hírt adok magamról, szóval tessék újra rendszeresen olvasgatni a blogot. :)
Hoppá, máris meghazudtolom önmagamat, ugyanis a karácsonyról azért beszámolok. Családi körben telt, ami a legtöbb ember számára nem nagy szám, de nekem itt 8000 kilométerre a szeretett otthonomtól azért nagy szám. Anyum még karácsonyfát is eszkábált, nagyon kis dekoratívat. Volt ajándékozás, kaptam mindenféle hasznos és finom dolgot. Illetve hasznos vagy finom. Olyat nem kaptam, ami hasznos is lenne és még finom is. De nem is hiszem, hogy lenne ilyen.
Utána pedig elmentünk cirkuszba! Köztudott tény ugye, hogy a kínai cirkusz milyen nagyszerű, de el sem tudtam képzelni mennyire nagyszerű amíg nem láttam. 2 órás műsor volt, úgy elrepült, mintha 1 óra 55 perces lett volna. Fantasztikus dolgokat műveltek ott a színpadon. Élő zene volt hozzá, szóval ha hibáztak, akkor is minden jól jött ki. És elég sokat hibáztak. Viszont érdekes módon ez még jobbá tette. Nem az volt az érzésem, hogy ezek robotok ott lent, hanem hogy hús-vér emberek, épp olyanok mint én, csak épp 6 méter magasan egymás nyakában ülve szaltóznak.
Annyira tetszett, hogy lehet még egyszer elmegyek, amíg még itt vagyok. :)
Eddig bírtam
Na nem a kínai létet. :P A nagy hajtásnak van most vége. Vagyis egy hete, amikor ezt a bejegyzést megírtam, csak nem töltöttem fel. Az első pár hétvégémet leszámítva, amikor tényleg néha csak heverésztem itthon nem volt konkrétan EGY olyan nap se, amikor kicsit az energiafelhasználó állapotból átbillentem volna az energiagyűjtőbe. Mi több elég jelentősen túl is hajtottam magam, és úgy látszik most érezte úgy a szervezetem, hogy ideje visszavágni.
Akik már olvasták anyum blogbejegyzéseit a Pekingi kirándulás második feléről, azok értesülhettek, hogy bizony ágynak estem. Nem kicsit, nagyon. A hétfő, kedd még arról szólt, hogy bóklásztunk Pekingben, de én már akkor is inkább csak kolonc voltam, mint bármi más. Nehezen is aludtam el, tehát még az sem volt, hogy reggelre jól felfrissülve ébredtem volna mindig.
Most szemét módon lusta leszek, és semmit nem írok a kirándulás végéről. De azért belinkelen anyum blogját még egyszer, tessék ott elolvasni, akit érdekel. http://karacsonykinaban.blog.hu/
Akkor miről írhatnék? Szerdán nagy lázasan bementem dolgozni (nem tudtam mennyi a lázam, mert nincs itthon lázmérő, de másnap, amikor már jobban éreztem magam, akkor volt 38.0), mert szerda esti határidővel meg kellett csinálni valami javítást az egyik programomban. Úgy bírom, hogy mindig az utolsó pillanatban szólnak minden fontos határidőről. Az egész napom ráment, nem is ebédeltem. Céges Toastmasterre azért betegen is elmentem, és nagyon vicces volt. Na nem azért, mert végig haluztam volna az egészet, de volt egy-két nagyon vicces Table Topics speaker. Az én riportom a végén aztán megkérdőjelezhető hírértékkel bírt, mert inkább arra koncentráltam, hogy ne dőljek el. (Nyilvánvalóan egy kicsit túldramatizálom a dolgot, de nagyon cudarul voltam.)
Este volt még egy fontos Town Hall egy amerikai nagyfőnökkel, aminek fél 8 után lett vége, akkor még visszasomfordáltam a helyemre, megnéztem, hogy jött-e valami visszajelzés a javításommal kapcsolatban, de mivel nem jött, ezért úgy döntöttem, hogy akkor jól működik és tudják használni. Aztán hazabicikliztem. Na ez érdekes volt, így szédülve nem nagyon bicikliztem még. Szerencsére már nem volt akkor forgalom. Mondjuk nem is siettem.
Csütörtök, péntek itthon lábadozok. Csütörtökön elmentem dokihoz, ott hagytam potom 50 000 forintot (nem tévedés, ennyi az ára egy szimpla vizsgálatnak), és most a lábadozás mellett nagyon remélem, hogy tényleg úgy működik a visszaigénylés, ahogy azt képzelem.
Most sokat alszok, meg Family Guyt nézek, meg netezek, meg néha olvasok, de inkább csak döglöm, vagy alszom. És közben reménykedek, hogy hétfőre már jól leszek, mert nem jó ilyen rosszul lenni.
Akik már olvasták anyum blogbejegyzéseit a Pekingi kirándulás második feléről, azok értesülhettek, hogy bizony ágynak estem. Nem kicsit, nagyon. A hétfő, kedd még arról szólt, hogy bóklásztunk Pekingben, de én már akkor is inkább csak kolonc voltam, mint bármi más. Nehezen is aludtam el, tehát még az sem volt, hogy reggelre jól felfrissülve ébredtem volna mindig.
Most szemét módon lusta leszek, és semmit nem írok a kirándulás végéről. De azért belinkelen anyum blogját még egyszer, tessék ott elolvasni, akit érdekel. http://karacsonykinaban.blog.hu/
Akkor miről írhatnék? Szerdán nagy lázasan bementem dolgozni (nem tudtam mennyi a lázam, mert nincs itthon lázmérő, de másnap, amikor már jobban éreztem magam, akkor volt 38.0), mert szerda esti határidővel meg kellett csinálni valami javítást az egyik programomban. Úgy bírom, hogy mindig az utolsó pillanatban szólnak minden fontos határidőről. Az egész napom ráment, nem is ebédeltem. Céges Toastmasterre azért betegen is elmentem, és nagyon vicces volt. Na nem azért, mert végig haluztam volna az egészet, de volt egy-két nagyon vicces Table Topics speaker. Az én riportom a végén aztán megkérdőjelezhető hírértékkel bírt, mert inkább arra koncentráltam, hogy ne dőljek el. (Nyilvánvalóan egy kicsit túldramatizálom a dolgot, de nagyon cudarul voltam.)
Este volt még egy fontos Town Hall egy amerikai nagyfőnökkel, aminek fél 8 után lett vége, akkor még visszasomfordáltam a helyemre, megnéztem, hogy jött-e valami visszajelzés a javításommal kapcsolatban, de mivel nem jött, ezért úgy döntöttem, hogy akkor jól működik és tudják használni. Aztán hazabicikliztem. Na ez érdekes volt, így szédülve nem nagyon bicikliztem még. Szerencsére már nem volt akkor forgalom. Mondjuk nem is siettem.
Csütörtök, péntek itthon lábadozok. Csütörtökön elmentem dokihoz, ott hagytam potom 50 000 forintot (nem tévedés, ennyi az ára egy szimpla vizsgálatnak), és most a lábadozás mellett nagyon remélem, hogy tényleg úgy működik a visszaigénylés, ahogy azt képzelem.
Most sokat alszok, meg Family Guyt nézek, meg netezek, meg néha olvasok, de inkább csak döglöm, vagy alszom. És közben reménykedek, hogy hétfőre már jól leszek, mert nem jó ilyen rosszul lenni.
2011. december 11., vasárnap
Vigyázz Peking, jövünk!
Nem tudom mivel teszek nektek nagyobb szívességet, ha részletesen leírom mind a két napomat - KÜLÖN BEJEGYZÉSBEN! - vagy ha egybe összezsúfolok mindent, és akkor kevesebbet KELL olvasnotok. :P
Eddig a részletesség híve voltam, most megpróbálkozom a másik iskolával. Na nem azért mert olyan baromi figyelmes vagyok, hanem azért mert a nagy szabadság ellenére már megint nagyon fáradt vagyok. :)
Szóval az történt, hogy szombaton a koreai (vagy csak korai) kelés után 5 órát vonatoztunk a nemrég átadott szupergyors vonattal, ami a Peking-Sanghaj távolságot kicsivel több, mint 5 óra alatt teszi meg. A maximális sebesség, amit láttam, az 308 km/h volt, de 305-tel mentünk huzamosabb ideig is. Közben persze el-elbóbiskoltam, annak ellenére, hogy ment az ordibálás, szipogás, tüsszögés ezerrel. Fura nép ez a kínai, teljesen jól szituált ember ült mellettünk, de gondolkodás nélkül felállt cipővel az ülésre (valaki más ülésére), hogy feltegye a csomagját a csomagtartóra.
Pekingben a szállást gond nélkül megtaláltuk, nagyon olcsó itt a metró, és hasonlóan jó, mint otthon. Mármint Sanghajban otthon. :P 3 metróval jutottunk el a szállásunkhoz, ami nem a Tiananmen tér mellett volt, mint ahogy hittük. Egy kis sikátor egy elég lepukkant ajtója rejtette a szállásunkat, ami miatt az elején megszeppentünk. Annak ellenére, hogy két kő oroszlán őrizte büszkén az ajtót. De aztán amikor beléptünk, akkor kiderült, hogy nem is olyan rossz hely. Vagyis amikor beléptük, akkor még nem, de amikor előkerültek az alvónegyedek is, akkor igen. Nem azt mondom, hogy a Hiltonban lakunk, de teljesen rendben van. Lehet meleget is varázsolni, ami ezen az északi helyen nagyon fontos szempont.
Miután berendezkedtünk elmentünk sétálni a környéken. Bementünk egy helyi étterembe, ahol először oldottam meg a kínai kajarendelést kínai barátok nélkül. Teljesen rendben ment, mondjuk az igazsághoz hozzátartozik, hogy beszéltek angolul. :D De azért próbáltam azt a picike kínai tudásom használni, amit már összekuporgattam. Utána tovább sétafikáltunk, láttunk mindenféle szép templomot, meg parkot, meg ősrégi tornyokat, de mind zárva volt. Ezek az itteni tornyok nagyon impozánsak, ilyen hatalmas régi kastélyokról van szó tulajdonképpen. Sajnos 4-5 körül bezár minden.
Mire hazaértünk teljesen átfagytunk, annak ellenére, hogy "csak" mínusz pár fok volt, és egy csomó extra réteget magunkra vettünk. Én amint hazaértünk eldőltem az ágyon, és elaludtam. (Ez olyan 6 körül volt.) háromnegyed nyolckor aztán kopácsoltak az ajtón, hogy 8-tól ingyen hotpot parti lesz, menjünk. Mentünk. A hotpot egy itteni étel, aminek nem lenne muszáj csípősnek lennie, de sajnos az volt. Szóval nem ettem túl sokat, viszont megismerkedtünk két olasz sráccal, akik szintén ma jöttek Pekingbe, és jól elbeszélgettünk velük. Mind a kettőt Carlonak hívták, szóval könnyű volt megjegyezni.
Este annak ellenére, hogy korán le akartunk feküdni, csak fél 12 körül lett valami is a tervből, és valamiért nehezen jött az álom. Pedig nagyon fáradt voltam.
Vasárnap nem keltünk túl korán, egész konkrétan fél 9-kor az óra ébresztett. Engem. Orsi már korábban felkelt, bár nem sokkal korábban. Jó lassan készültünk el, csak olyan 11 körülre értünk a buszpályaudvarhoz, ahonn a Nagy Falhoz indultunk. Még otthon megkérdeztem hogy jutunk el a legegyszerűbben a falhoz, azt persze még megerősítettük a netről szerzett információval is, de amikor viszonylagos biztonságban éreztük magunkat nekivágtunk az útnak. Elméletileg a busz az Arrow Tower mögül indul. Amikor ilyet látok, én rögtön egy 100 emeletes csilivili felhőkarcolót képzelek el. De ez itt Peking! Itt nincsenek felhőkarcolók. Legalábbis nem sok. Az Arrow Tower egy újabb középkori kastély volt. Egy ilyen kastélyt már tényleg meg kell néznünk egyszer belülről. Ez most nyitva volt, de nem akartunk a Nagy Fal előtt még több időt elvesztegetni.
1 órát utaztunk egy elég kényelmetlen buszon, de aztán megérkeztünk. Igazából csak az volt a kényelmetlen a buszon, hogy szűkek voltak az ülések. Kicsit tévelyegtünk a fal aljában, mert nem pont ott volt a megálló, de aztán megtaláltuk, amit kerestünk. Készült fénykép is, amint ott állok egy baromi nagy kő mellett, amire (remélem) az van írva, hogy Nagy Fal.
Aztán persze a falon is lőttünk mindenféle képeket. Jó nagy szél volt, és nagyon hideg, de hála a 3 pólónak, két pulóvernek és egy kabátnak egész jól bírtam. Maga A Fal elég impresszív látvány. Nem nagyon érdekelt amúgy, úgy voltam vele, hogy ez ilyen mindenki által felkapott dolog, biztos nem is annyira nagy szám. De az. Majd ha olyan kedvem lesz töltök fel fényképeket. Bár csak remélni tudom, hogy átadják az érzést.
Mi még túl is teljesítettük a kötelező turista szerepét, ugyanis a kommersz részen túlmentünk, és a fal olyan részeit tapodta topánkánk, ahol leginkább csak kínaiak fordulnak meg. Itt sokkal meredekebb volt, és nehezebb volt mászni, és aztán egyszer csak vége lett. Konkrétan be volt falazva az egyik torony bejárata. Szóval szomorúan visszafordultunk, és visszaértünk a buszhoz. Szerencsére nem kellett az egész távot újra megtenni, volt egy kijárat nem sokkal a befalazás előtt, csak addig kellett visszamenni. Eddig a mozgás miatt nem fáztunk, de azalatt a háromnegyed óra alatt, amíg a buszra vártunk úgy átfagyott mindenünk, mintha az Északi Sarkon lettünk volna. Szerencsére aztán egyszerre 3 busz is jött, és így a másodikra felfértünk. Mitöbb egész jó helyünk volt. Én nagyon hamar álomba szenderültem, és egészen Pekingig édesdeden szundikáltam. Ott aztán kerestünk egy éttermet, ahol megvacsorázhattunk, aztán irány haza. Ez egy olyan étterem volt, ahol nem beszéltek angolul, úgyhogy még inkább kihasználhattam a majdnem anyanyelvi szintű nyelvtudásom. Nagyjából megérttettük magunkat. A kaját végülis megkaptuk.
A terv az, hogy ma hamarabb eltesszük magunkat holnapra, hiszen a Tiltott Városba ép ésszel és kipihenten érdemes menni.
Eddig a részletesség híve voltam, most megpróbálkozom a másik iskolával. Na nem azért mert olyan baromi figyelmes vagyok, hanem azért mert a nagy szabadság ellenére már megint nagyon fáradt vagyok. :)
Szóval az történt, hogy szombaton a koreai (vagy csak korai) kelés után 5 órát vonatoztunk a nemrég átadott szupergyors vonattal, ami a Peking-Sanghaj távolságot kicsivel több, mint 5 óra alatt teszi meg. A maximális sebesség, amit láttam, az 308 km/h volt, de 305-tel mentünk huzamosabb ideig is. Közben persze el-elbóbiskoltam, annak ellenére, hogy ment az ordibálás, szipogás, tüsszögés ezerrel. Fura nép ez a kínai, teljesen jól szituált ember ült mellettünk, de gondolkodás nélkül felállt cipővel az ülésre (valaki más ülésére), hogy feltegye a csomagját a csomagtartóra.
Pekingben a szállást gond nélkül megtaláltuk, nagyon olcsó itt a metró, és hasonlóan jó, mint otthon. Mármint Sanghajban otthon. :P 3 metróval jutottunk el a szállásunkhoz, ami nem a Tiananmen tér mellett volt, mint ahogy hittük. Egy kis sikátor egy elég lepukkant ajtója rejtette a szállásunkat, ami miatt az elején megszeppentünk. Annak ellenére, hogy két kő oroszlán őrizte büszkén az ajtót. De aztán amikor beléptünk, akkor kiderült, hogy nem is olyan rossz hely. Vagyis amikor beléptük, akkor még nem, de amikor előkerültek az alvónegyedek is, akkor igen. Nem azt mondom, hogy a Hiltonban lakunk, de teljesen rendben van. Lehet meleget is varázsolni, ami ezen az északi helyen nagyon fontos szempont.
Miután berendezkedtünk elmentünk sétálni a környéken. Bementünk egy helyi étterembe, ahol először oldottam meg a kínai kajarendelést kínai barátok nélkül. Teljesen rendben ment, mondjuk az igazsághoz hozzátartozik, hogy beszéltek angolul. :D De azért próbáltam azt a picike kínai tudásom használni, amit már összekuporgattam. Utána tovább sétafikáltunk, láttunk mindenféle szép templomot, meg parkot, meg ősrégi tornyokat, de mind zárva volt. Ezek az itteni tornyok nagyon impozánsak, ilyen hatalmas régi kastélyokról van szó tulajdonképpen. Sajnos 4-5 körül bezár minden.
Mire hazaértünk teljesen átfagytunk, annak ellenére, hogy "csak" mínusz pár fok volt, és egy csomó extra réteget magunkra vettünk. Én amint hazaértünk eldőltem az ágyon, és elaludtam. (Ez olyan 6 körül volt.) háromnegyed nyolckor aztán kopácsoltak az ajtón, hogy 8-tól ingyen hotpot parti lesz, menjünk. Mentünk. A hotpot egy itteni étel, aminek nem lenne muszáj csípősnek lennie, de sajnos az volt. Szóval nem ettem túl sokat, viszont megismerkedtünk két olasz sráccal, akik szintén ma jöttek Pekingbe, és jól elbeszélgettünk velük. Mind a kettőt Carlonak hívták, szóval könnyű volt megjegyezni.
Este annak ellenére, hogy korán le akartunk feküdni, csak fél 12 körül lett valami is a tervből, és valamiért nehezen jött az álom. Pedig nagyon fáradt voltam.
Vasárnap nem keltünk túl korán, egész konkrétan fél 9-kor az óra ébresztett. Engem. Orsi már korábban felkelt, bár nem sokkal korábban. Jó lassan készültünk el, csak olyan 11 körülre értünk a buszpályaudvarhoz, ahonn a Nagy Falhoz indultunk. Még otthon megkérdeztem hogy jutunk el a legegyszerűbben a falhoz, azt persze még megerősítettük a netről szerzett információval is, de amikor viszonylagos biztonságban éreztük magunkat nekivágtunk az útnak. Elméletileg a busz az Arrow Tower mögül indul. Amikor ilyet látok, én rögtön egy 100 emeletes csilivili felhőkarcolót képzelek el. De ez itt Peking! Itt nincsenek felhőkarcolók. Legalábbis nem sok. Az Arrow Tower egy újabb középkori kastély volt. Egy ilyen kastélyt már tényleg meg kell néznünk egyszer belülről. Ez most nyitva volt, de nem akartunk a Nagy Fal előtt még több időt elvesztegetni.
1 órát utaztunk egy elég kényelmetlen buszon, de aztán megérkeztünk. Igazából csak az volt a kényelmetlen a buszon, hogy szűkek voltak az ülések. Kicsit tévelyegtünk a fal aljában, mert nem pont ott volt a megálló, de aztán megtaláltuk, amit kerestünk. Készült fénykép is, amint ott állok egy baromi nagy kő mellett, amire (remélem) az van írva, hogy Nagy Fal.
Aztán persze a falon is lőttünk mindenféle képeket. Jó nagy szél volt, és nagyon hideg, de hála a 3 pólónak, két pulóvernek és egy kabátnak egész jól bírtam. Maga A Fal elég impresszív látvány. Nem nagyon érdekelt amúgy, úgy voltam vele, hogy ez ilyen mindenki által felkapott dolog, biztos nem is annyira nagy szám. De az. Majd ha olyan kedvem lesz töltök fel fényképeket. Bár csak remélni tudom, hogy átadják az érzést.
Mi még túl is teljesítettük a kötelező turista szerepét, ugyanis a kommersz részen túlmentünk, és a fal olyan részeit tapodta topánkánk, ahol leginkább csak kínaiak fordulnak meg. Itt sokkal meredekebb volt, és nehezebb volt mászni, és aztán egyszer csak vége lett. Konkrétan be volt falazva az egyik torony bejárata. Szóval szomorúan visszafordultunk, és visszaértünk a buszhoz. Szerencsére nem kellett az egész távot újra megtenni, volt egy kijárat nem sokkal a befalazás előtt, csak addig kellett visszamenni. Eddig a mozgás miatt nem fáztunk, de azalatt a háromnegyed óra alatt, amíg a buszra vártunk úgy átfagyott mindenünk, mintha az Északi Sarkon lettünk volna. Szerencsére aztán egyszerre 3 busz is jött, és így a másodikra felfértünk. Mitöbb egész jó helyünk volt. Én nagyon hamar álomba szenderültem, és egészen Pekingig édesdeden szundikáltam. Ott aztán kerestünk egy éttermet, ahol megvacsorázhattunk, aztán irány haza. Ez egy olyan étterem volt, ahol nem beszéltek angolul, úgyhogy még inkább kihasználhattam a majdnem anyanyelvi szintű nyelvtudásom. Nagyjából megérttettük magunkat. A kaját végülis megkaptuk.
A terv az, hogy ma hamarabb eltesszük magunkat holnapra, hiszen a Tiltott Városba ép ésszel és kipihenten érdemes menni.
Szép napok
Hajjhajj, ezek a nagy sóhajok nem ám annak szólnak, hogy valami bajom lenne, csupán annak, hogy hajnali 5-kor keltem, és hajnali 6 órakor írom most a bejegyzést. És ha valaki még további magyarázatot igényelne, azzal közlöm, hogy nagyon nem szeretek ilyen korán kelni. Főleg nem szombaton. A szombat a világtörténelem hajnala óta a megpihenés napja. Csakúgy, mint a vasárnap. Az ősember nem vadászott szombaton, nem foglalkozott még barlangrajzokkal sem. A római korban a cézárok, de még a plebejusok is szombat reggel 10-ig aludtak, szombaton megállt az élet a viaduktépítő brigád tagjai között. Nem hogy a lapátokra nem támaszkodtak, de még egymásra sem. A középkorban a boszorkányégetéseket sem kezdték szombaton 10-11 óránál korábban, egyrészt a főúr nem érkezett meg korábban, a boszorkányt sem akarták olyan korán felébreszteni, arról meg nem is beszélve, hogy ilyen korán a falusiak sem bújnak elő a kunyhóikból, közönség nélkül meg nem égetés az égetés.
És lassacskán el is jutottunk a modern korig, amikor a Sanghajba vándorolt hazánk fiai szombat hajnali 6-kor jobb esetben még csak a másik oldalukra fordulnak. Vagy a harmadikra. Ezzel szemben én revolucionáris eszméket gyakorolva pirkadat előtt már kikászálódtam a priccsemről. Ugyanis ma hajnalba indulunk Pekingbeeeeee!
Már hosszú-hosszú ideje nem utaztam sehová, úgyhogy itt volt az ideje egy újabb kiruccanásnak valahova. Tök érdekes, hogy egy ilyen utazás nem igényel túl sok dolgot. Kell valamennyi pénz hozzá, eztán meg annyit kell csinálni, hogy az ember megveszi a jegyet és lefoglalja a szállását. Pont. Vége. Ennyi. Kaput. Konyec. Fin. Ezt annak tükrében mondom, hogy sok ember, köztük én is, néha túldramatizálja egy ilyen utazás előkészületeit. Már mióta el akartam jönni Pekingbe, de mindig volt valami kifogásom, hogy most épp miért nem tudok az utazás előkészületeivel foglalkozni. Az igazszághoz tartozik, hogy most nem én foglalkoztam vele, hanem Orsi. :P (Aki nem lenne familiáris a családi kötelékeimmel, Orsolya édesanyám leánykori és asszonykori neve.)
Szóval most tartunk itt, hogy ücsörgünk a HATALMAS állomás várójában, és várjuk, hogy valaki más megpróbáljon átmerészkedni a jegykezelő kapun, és kiderüljön, hogy be lehet-e már menni. A Sors játéka, hogy pont miközben ezt a mondatot írtam valaki épp megpróbált bejutni, és kidobta a rendszer. Na nem az egész állomásról. Annyi történt, hogy elkezdett az eddigi hívogató zöld helyett elrettentő pirosan világítani és hozzá még keservesen sípolt is.
Na de elég volt Peking részletezéséből, beszéljünk a történelmi múltról.
Az utóbbi héten halálra stresszeltem magam és a végkimerültség határán egyensúlyoztam. De mintha ezt a képet már egyszer használtam volna. Nem baj, én akkor író vagyok, hogy egy beteget egyszer meg is rúgtam. (Ha valaki kideríti melyik könyv melyik mondatát ferdítettem el, az számíthat egy ajándékra.) Szóval volt egy nagyon szoros határidős, nagyon fontos, és nagyon tesztelhetetlen munkám, amit mindenképpen meg kellett csinálni péntek előtt. Legalábbis én így éreztem a rengeteg callból, e-mailből, meg megbeszélésből. Tényleg úgy értem haza minden nap, hogy kb. csak ettem, zuhanyoztam, és mentem aludni. És hát ez eléggé rányomta a bélyegét a mindennapok hangulatára. Mármint azokéra, amikben én is szerepeltem. Lehet, hogy egy olyan ember, aki azt se tudja, hogy én ki vagyok (már ha létezik ilyen a Földön) az nem hatódott meg különösebben az én extra bajaimtól.
Na és akkor a jó hír. Péntek este rengeteg telefonálás és egy másik ember idejének rablása által sikerült letesztelnem a kódomat, kijavítani a hibákat, és kb. 20 perccel a határidő lejárta előtt befejezni az egészet. Ha úgy döntenék, hogy végre feladom bűnös szokásaim, és egy barokkos körmondatba zsúfolt deszkripció helyett klasszikus egyszerűséggel fejezném ki mit éreztem, azt mondanám: nagy kő esett le a szívemről.
Ezek után már csak hab volt a tortán, hogy péntek este még céges karácsony is volt. Egy karaoke clubba mentünk, kibéreltük a legnagyobb termeket (2-t), és ott volt nagy banzáj. Az elején szerepeltem egy zeneszámban (mivel nem tudtam gyakorolni, ezért csak több-keveseb sikerrel), aztán aktívan részt vettem egy fantasztikusan ötletes ivós játékban (nem azon volt a hangsúly, hogy sokat igyon az ember, viszont nagyon vicces volt), aztán pedig a Texas Hold 'em pókerbajnokságon voltam dealer. Ez egy másfél órás elfoglaltság volt, de cserébe két tombola jegyet kaptam a szokásos 1 helyett, és a végén még 100RNB-vel is honoráltak. Ja, és a tombolán nyertem is egy úti telefon/fényképező/iPad/stb. töltőt. Sajnos a telefonom olyan régi, hogy ez már nem jó hozzá, de a fényképezőmhöz és az iPademhez tudom használni.
Szóval a hosszú történet rövid konklúzióa, hogy kisimult arcal, gondoktól mentesen fogok 4 napot Pekingben bóklászni. Persze már most kaptam valami baromi sürgős munkát, amit szerdán kell szerda estére befejeznem, különben… nem is tudom mi történik, ha nem fejezem be, csak azt tudom, hogy amikor megpendítettem a lehetőségét, hogy nem lesz kész, akkor összefosta magát mindenki.
És lassacskán el is jutottunk a modern korig, amikor a Sanghajba vándorolt hazánk fiai szombat hajnali 6-kor jobb esetben még csak a másik oldalukra fordulnak. Vagy a harmadikra. Ezzel szemben én revolucionáris eszméket gyakorolva pirkadat előtt már kikászálódtam a priccsemről. Ugyanis ma hajnalba indulunk Pekingbeeeeee!
Már hosszú-hosszú ideje nem utaztam sehová, úgyhogy itt volt az ideje egy újabb kiruccanásnak valahova. Tök érdekes, hogy egy ilyen utazás nem igényel túl sok dolgot. Kell valamennyi pénz hozzá, eztán meg annyit kell csinálni, hogy az ember megveszi a jegyet és lefoglalja a szállását. Pont. Vége. Ennyi. Kaput. Konyec. Fin. Ezt annak tükrében mondom, hogy sok ember, köztük én is, néha túldramatizálja egy ilyen utazás előkészületeit. Már mióta el akartam jönni Pekingbe, de mindig volt valami kifogásom, hogy most épp miért nem tudok az utazás előkészületeivel foglalkozni. Az igazszághoz tartozik, hogy most nem én foglalkoztam vele, hanem Orsi. :P (Aki nem lenne familiáris a családi kötelékeimmel, Orsolya édesanyám leánykori és asszonykori neve.)
Szóval most tartunk itt, hogy ücsörgünk a HATALMAS állomás várójában, és várjuk, hogy valaki más megpróbáljon átmerészkedni a jegykezelő kapun, és kiderüljön, hogy be lehet-e már menni. A Sors játéka, hogy pont miközben ezt a mondatot írtam valaki épp megpróbált bejutni, és kidobta a rendszer. Na nem az egész állomásról. Annyi történt, hogy elkezdett az eddigi hívogató zöld helyett elrettentő pirosan világítani és hozzá még keservesen sípolt is.
Na de elég volt Peking részletezéséből, beszéljünk a történelmi múltról.
Az utóbbi héten halálra stresszeltem magam és a végkimerültség határán egyensúlyoztam. De mintha ezt a képet már egyszer használtam volna. Nem baj, én akkor író vagyok, hogy egy beteget egyszer meg is rúgtam. (Ha valaki kideríti melyik könyv melyik mondatát ferdítettem el, az számíthat egy ajándékra.) Szóval volt egy nagyon szoros határidős, nagyon fontos, és nagyon tesztelhetetlen munkám, amit mindenképpen meg kellett csinálni péntek előtt. Legalábbis én így éreztem a rengeteg callból, e-mailből, meg megbeszélésből. Tényleg úgy értem haza minden nap, hogy kb. csak ettem, zuhanyoztam, és mentem aludni. És hát ez eléggé rányomta a bélyegét a mindennapok hangulatára. Mármint azokéra, amikben én is szerepeltem. Lehet, hogy egy olyan ember, aki azt se tudja, hogy én ki vagyok (már ha létezik ilyen a Földön) az nem hatódott meg különösebben az én extra bajaimtól.
Na és akkor a jó hír. Péntek este rengeteg telefonálás és egy másik ember idejének rablása által sikerült letesztelnem a kódomat, kijavítani a hibákat, és kb. 20 perccel a határidő lejárta előtt befejezni az egészet. Ha úgy döntenék, hogy végre feladom bűnös szokásaim, és egy barokkos körmondatba zsúfolt deszkripció helyett klasszikus egyszerűséggel fejezném ki mit éreztem, azt mondanám: nagy kő esett le a szívemről.
Ezek után már csak hab volt a tortán, hogy péntek este még céges karácsony is volt. Egy karaoke clubba mentünk, kibéreltük a legnagyobb termeket (2-t), és ott volt nagy banzáj. Az elején szerepeltem egy zeneszámban (mivel nem tudtam gyakorolni, ezért csak több-keveseb sikerrel), aztán aktívan részt vettem egy fantasztikusan ötletes ivós játékban (nem azon volt a hangsúly, hogy sokat igyon az ember, viszont nagyon vicces volt), aztán pedig a Texas Hold 'em pókerbajnokságon voltam dealer. Ez egy másfél órás elfoglaltság volt, de cserébe két tombola jegyet kaptam a szokásos 1 helyett, és a végén még 100RNB-vel is honoráltak. Ja, és a tombolán nyertem is egy úti telefon/fényképező/iPad/stb. töltőt. Sajnos a telefonom olyan régi, hogy ez már nem jó hozzá, de a fényképezőmhöz és az iPademhez tudom használni.
Szóval a hosszú történet rövid konklúzióa, hogy kisimult arcal, gondoktól mentesen fogok 4 napot Pekingben bóklászni. Persze már most kaptam valami baromi sürgős munkát, amit szerdán kell szerda estére befejeznem, különben… nem is tudom mi történik, ha nem fejezem be, csak azt tudom, hogy amikor megpendítettem a lehetőségét, hogy nem lesz kész, akkor összefosta magát mindenki.
2011. december 8., csütörtök
Mi folyik itt Gyöngyösön!?
Aki nem tudná mire utal a cím, tessék utána járni.
Gyorsan összefoglalom mi folyik itt Sanghajban. Minden nap halálra dolgozom magam, hogy tartani tudjam a szoros határidőt, ami ma délután. Közben egy csomó más kötelezettségemnek is eleget kell tennem, ami eléggé stresszel. Pl. ha nem lennék ilyen erkölcsös, simán lemondtam volna a tegnapi TM beszédemet, helyette elmentem kb. 0 készüléssel, és hát nem is ment jól. Szükségem van nekem erre?
Ma meg este céges buli, ami tök jól hangzik, de mivel szerepelek is rajta ezért ez is egy kis nyomás, meg emiatt aztán tényleg fél 6-kor be kell fejezni itt mindent, és menni a helyszínre. Szükségem van nekem még ilyen saját magam által felállított határidőkre is?
Ja, és csak úgy mellékesen hétvégén megyünk Pekingbe. 4 nap, megnézzük a Nagy Falat, a Tiltott Várost, meg még ki tudja mit. Jó lesz. Feltéve, hogy sikerül ma befejeznem a munkám. Ha nem, akkor egy stresszes 4 nap lesz, hogy mi vár rám, amikor végre visszajövök...
Gyorsan összefoglalom mi folyik itt Sanghajban. Minden nap halálra dolgozom magam, hogy tartani tudjam a szoros határidőt, ami ma délután. Közben egy csomó más kötelezettségemnek is eleget kell tennem, ami eléggé stresszel. Pl. ha nem lennék ilyen erkölcsös, simán lemondtam volna a tegnapi TM beszédemet, helyette elmentem kb. 0 készüléssel, és hát nem is ment jól. Szükségem van nekem erre?
Ma meg este céges buli, ami tök jól hangzik, de mivel szerepelek is rajta ezért ez is egy kis nyomás, meg emiatt aztán tényleg fél 6-kor be kell fejezni itt mindent, és menni a helyszínre. Szükségem van nekem még ilyen saját magam által felállított határidőkre is?
Ja, és csak úgy mellékesen hétvégén megyünk Pekingbe. 4 nap, megnézzük a Nagy Falat, a Tiltott Várost, meg még ki tudja mit. Jó lesz. Feltéve, hogy sikerül ma befejeznem a munkám. Ha nem, akkor egy stresszes 4 nap lesz, hogy mi vár rám, amikor végre visszajövök...
2011. december 6., kedd
Gigaburger
A Burger King a Windows 7 bevezetése alkalmából legyártott egyszer egy burgert, amiben 7 darab hús volt. Vagyis nemcsak, hogy egyet legyártott, hanem meg lehetett venni az éttermekben. Hol máshol, mint Japánban? Hát Japánban.
Nem tudom, hogy mi az apropója a mostani gigaburgernek, de pár napja láttam a metróban egy plakátot, ami olyan volt, mint egy fénykép a Jetiről. A szánk tátva marad, szeretnénk hinni, hogy igaz, de igazából senki nem látta még. Egy olyan burger, amiben 4 réteg hús között 4 réteg sajt lapul, majd a tetején még egy jó vastag réteg bacon, kiegészítve persze a szokásos szószokkal, meg jó ég tudja mivel. Amint megláttam tudtam: Ő kell nekem, hajlandó vagyok elmenni a világ végén is túlra, csak hogy megszerezzem. Erre szerencsére nem volt szükség, itt egy Burger King 30 perc sétára (vagy 2 perc taxira) az irodától. Szóval ebédidőben elballagtunk oda, majd szerelmünk beteljesüléseként jól meg... ettem a burgert.
Nyilvánvalóan nem volt olyan grandiózus látvány élőben, mint a képen, de így is elég meggyőző volt (sajnos fénykép nincs), és nagyon finom! Kicsit drága volt mondjuk ahhoz képest, hogy csak egy hamburger, de hát istenem, egyszer élünk, bankban dolgozom, néha kirúghatok a hámból, és beruházhatok egy hamburgerre.
Mintha történt volna még valami érdekes mostanában, de nem emlékszem, hogy mi. Az, hogy a végkimerülés határán egyensúlyozok már nem bír hírértékkel, majd ha valami új dolog az eszembe jut, megírom.
És egy kis reklám a végére, Anyum kínai blogja (magyarul) a következő címen érhető el:
http://karacsonykinaban.blog.hu/
Elolvastam az eddigi bejegyzéseket, és azt kell, hogy mondjam nem hazudtolja meg magát a családi kötelék! Legalább olyan jó a stílusa, mint az enyémnek. Persze ezt csak udvariasságból mondom, nyilván én meg vagyok győződve róla, hogy az enyém jobb, de ez nem jelenti azt, hogy tényleg jobb is. Szóval tessék ezt is olvasgatni, külön hazamegyek, aztán kidoblak az ablakon!
Nem tudom, hogy mi az apropója a mostani gigaburgernek, de pár napja láttam a metróban egy plakátot, ami olyan volt, mint egy fénykép a Jetiről. A szánk tátva marad, szeretnénk hinni, hogy igaz, de igazából senki nem látta még. Egy olyan burger, amiben 4 réteg hús között 4 réteg sajt lapul, majd a tetején még egy jó vastag réteg bacon, kiegészítve persze a szokásos szószokkal, meg jó ég tudja mivel. Amint megláttam tudtam: Ő kell nekem, hajlandó vagyok elmenni a világ végén is túlra, csak hogy megszerezzem. Erre szerencsére nem volt szükség, itt egy Burger King 30 perc sétára (vagy 2 perc taxira) az irodától. Szóval ebédidőben elballagtunk oda, majd szerelmünk beteljesüléseként jól meg... ettem a burgert.
Nyilvánvalóan nem volt olyan grandiózus látvány élőben, mint a képen, de így is elég meggyőző volt (sajnos fénykép nincs), és nagyon finom! Kicsit drága volt mondjuk ahhoz képest, hogy csak egy hamburger, de hát istenem, egyszer élünk, bankban dolgozom, néha kirúghatok a hámból, és beruházhatok egy hamburgerre.
Mintha történt volna még valami érdekes mostanában, de nem emlékszem, hogy mi. Az, hogy a végkimerülés határán egyensúlyozok már nem bír hírértékkel, majd ha valami új dolog az eszembe jut, megírom.
És egy kis reklám a végére, Anyum kínai blogja (magyarul) a következő címen érhető el:
http://karacsonykinaban.blog.hu/
Elolvastam az eddigi bejegyzéseket, és azt kell, hogy mondjam nem hazudtolja meg magát a családi kötelék! Legalább olyan jó a stílusa, mint az enyémnek. Persze ezt csak udvariasságból mondom, nyilván én meg vagyok győződve róla, hogy az enyém jobb, de ez nem jelenti azt, hogy tényleg jobb is. Szóval tessék ezt is olvasgatni, külön hazamegyek, aztán kidoblak az ablakon!
2011. december 5., hétfő
Ejha
Ejha, most látom csak, hogy majdnem egy hete nem írtam már! Gondolom teljes frászban vagytok otthon, hogy mi lehet a kis Danikával, vajon végre elütötte egy kínai biciklis, vagy eltévedt az úton hazafelé, vagy megnyerte a kínai lottót, és lelépett Szingapúrba, vagy vett két téli kesztyűt, és emiatt nem tud gépelni, vagy annyi a munkája, hogy egyszerűen nincs ideje blogot írni, vagy a cégnél is letiltották a blog oldalát, vagy vett egy édes cukker kölyökmacskát, és minden szabadidejét azzal tölti, vagy begyűjtött egy bombajó kínai csajt, és minden idejét vele tölti, vagy valami újabb toastmasteres marhaságra készül, vagy végre nekiállt megint kínaiul tanulni? Azt hiszem ezek azok a gondolatok, amik a fejetekben járhattak. Egészen eddig a szent pillanatig, amikoris eloszlatok minden tévhitet.
Szóval mi is történt a legutóbbi híradás óta? Hát nagyon sok minden!
Kezdjük azzal, hogy hirtelen rám szakadt valami NAGYON fontos munka. Az a projekt amin eddig csak úgy mindenféle határidő nélkül dolgoztam, hirtelen nagyon fontos lett, de annyira, hogy minden mást el kellett dobni, és ezzel foglalkozni. Ez egy új projekt még nekem, szóval még csak tanulgatom a rendszert, meg minden, erre most pár nap alatt kellett olyan változtatásokat csinálni, amik aztán az összes külső kliensünket, akik a rendszereinken kereskednek érinteni fognak. Érthető okokból eléggé összefostam magam. Na de aztán hála Kisfőnök zseniális tárgyalástechnikájának, sikerült jó egy hónappal eltolni a határidőt, úgyhogy most van időm rendesen megcsinálni a dolgokat. Szóval csütrötök óta ezen munkálkodok, és mellette persze még ezer más dolgon.
Csütörtök este Sharing Sessiont tartottam a Hong Kong-i konferenciáról, és hogy miért érdemes úgy általánosságban ilyen helyekre járni, plusz mellékesen Toastmaster of the Evening is voltam, mert elment a hangja az eredetileg tervezett jelöltnek. Meglepően jól ment a Sharing ahhoz képest, hogy egy szót nem gyakoroltam előtte, mert semmi időm nem volt.
Pénteken kb. eset fél 10-ig az irodában voltam, továbbra is a sürgős munkán dolgozva, meg pár más fontos dolgot is intézve. Úgy terveztem, hogy majd 6 után szépen bevonulok egy üres szobába, és csellózok pár órát, de hát nem jött össze. Mire végeztem a munkával, már olyan fáradt voltam, hogy inkább csak hazabattyogtam, és bedőltem az ágyba.
Szombaton sokáig aludtam, csellóztam, aztán meg mentem Toastmastersre. Egyik barátom az Interpersonal Communications manualból csinált egy beszédet, és én voltam a szerepjáték partnere. Jó volt a meeting is, a beszéd is, utána elmentünk páran közösen kajálni (sajnos megint végig kínaiul ment a társalgás), utána Annával elmentünk még moziba, aztán haza. Múlt hétvégén miután befejeztem a beszéd maratonomat kicsit egymásba gabalyodtunk Annával a bulin, úgyhogy azóta elméletileg 'együtt járunk', a baj csak az, hogy azon kívül, hogy a leányzó remek társaság, jókat beszélgetünk, és tanítgat kínaira, én nem akarok tőle többet. Na de majd megoldjuk, ez legyen a legnagyobb bajom. :P
Vasárnap volt a nagy koncertem az egyik Toastmasters klub születésnapi partiján, 2 számot játszottam csellón, egész jól ment, pár hamis hang volt, meg a nagyon magas hangok nem szóltak olyan szépen, mint szerettem volna, de azért nem volt rossz. Többen is oda jöttek utána, hogy gratuláljanak, sőt, miután befejeztem az első számot, még egy hangos 'bravó'-t is kaptam. Sosem kaptam még bravót eddig. :)
Nagyon jól meg volt szervezve amúgy az ünnepség, teljesen flottul ment, a kommentárok jók voltak, a játékok is jók voltak, minden jó volt. Még a kaja is finom volt.
Egyedül egy fura élményem volt. A parti vége felé a pultnál beszélgettem pár emberrel, gondoltam kérek egy kólát. Ott áll a srác a pult túloldalán, épp mosogatja a poharakat, kérdem 'kérhetek egy kólát?'. Erre: 'Nem.' Hát sok válaszra számítottam, csak erre nem. Aztán mossa a poharakat tovább. Álltam ott megrökönyödve, rákérdeztem még egyszer, 'nem'. Mondom a barátaimnak miért vágok ilyen döbbent fejet, erre megkérdik ők is a srácot, hát kiderült, hogy azért nem, mert elfogyott! Csak ezt ez a szolgáltatás-kultúrában szegény ország szegény alkalmazottja elfelejtette megosztani velem.
Parti után Annával elmentünk egy Choc Republic nevű helyre, ami ilyen spéci csokibár. Mindenféle és fajta csokit lehet kapni, mi valami fagyis, csokis, kekszes, pillecukros költeményt kértünk, és hát nagyon finom volt. A változatosság kedvéért ezen a ponton már hulla fáradt voltam, úgyhogy miután hazaértem, újfent csak bedőltem az ágyba.
Azért is, mert hétfőn korán kellett kelnem, ugyanis egyetlen édesanyám elé mentem reggel a reptérre. 1 darab metró visz a házamtól a reptérig, mégis több, mint egy óra az út. :D A reptéren semmi kaland nem volt, nem kellett ordibáló zebrák karmai közül kimentenem senkit, miközben sátéltam a kapuhoz. 11 körül értem be csak dolgozni, munka volt bőven, olyannyira bőven, hogy még a 1:1 beszélgetést is le kellett mondanom kedvenc kollégámmal. Vagyis nem mondtuk le, csak áttettük egy másik napra. Remélhetőleg akkor már egy picivel kevesebb dolgom lesz. A sok munkának hála megint nem volt időm gyakorolni az esti Toastmasters tréninget, de ennek ellenéri szuper jól ment. Annyira jól, hogy rögtön meghívtak 2 másik klubba is tréninget tartani. :) Ha egy szekér egyszer beindul! És még ráadásként a legjobb Table Topics speaker díjat is megnyertem.
Na itt tartunk most, aki nem hisz járjon utána, én megyek vissza dolgozni.
Szóval mi is történt a legutóbbi híradás óta? Hát nagyon sok minden!
Kezdjük azzal, hogy hirtelen rám szakadt valami NAGYON fontos munka. Az a projekt amin eddig csak úgy mindenféle határidő nélkül dolgoztam, hirtelen nagyon fontos lett, de annyira, hogy minden mást el kellett dobni, és ezzel foglalkozni. Ez egy új projekt még nekem, szóval még csak tanulgatom a rendszert, meg minden, erre most pár nap alatt kellett olyan változtatásokat csinálni, amik aztán az összes külső kliensünket, akik a rendszereinken kereskednek érinteni fognak. Érthető okokból eléggé összefostam magam. Na de aztán hála Kisfőnök zseniális tárgyalástechnikájának, sikerült jó egy hónappal eltolni a határidőt, úgyhogy most van időm rendesen megcsinálni a dolgokat. Szóval csütrötök óta ezen munkálkodok, és mellette persze még ezer más dolgon.
Csütörtök este Sharing Sessiont tartottam a Hong Kong-i konferenciáról, és hogy miért érdemes úgy általánosságban ilyen helyekre járni, plusz mellékesen Toastmaster of the Evening is voltam, mert elment a hangja az eredetileg tervezett jelöltnek. Meglepően jól ment a Sharing ahhoz képest, hogy egy szót nem gyakoroltam előtte, mert semmi időm nem volt.
Pénteken kb. eset fél 10-ig az irodában voltam, továbbra is a sürgős munkán dolgozva, meg pár más fontos dolgot is intézve. Úgy terveztem, hogy majd 6 után szépen bevonulok egy üres szobába, és csellózok pár órát, de hát nem jött össze. Mire végeztem a munkával, már olyan fáradt voltam, hogy inkább csak hazabattyogtam, és bedőltem az ágyba.
Szombaton sokáig aludtam, csellóztam, aztán meg mentem Toastmastersre. Egyik barátom az Interpersonal Communications manualból csinált egy beszédet, és én voltam a szerepjáték partnere. Jó volt a meeting is, a beszéd is, utána elmentünk páran közösen kajálni (sajnos megint végig kínaiul ment a társalgás), utána Annával elmentünk még moziba, aztán haza. Múlt hétvégén miután befejeztem a beszéd maratonomat kicsit egymásba gabalyodtunk Annával a bulin, úgyhogy azóta elméletileg 'együtt járunk', a baj csak az, hogy azon kívül, hogy a leányzó remek társaság, jókat beszélgetünk, és tanítgat kínaira, én nem akarok tőle többet. Na de majd megoldjuk, ez legyen a legnagyobb bajom. :P
Vasárnap volt a nagy koncertem az egyik Toastmasters klub születésnapi partiján, 2 számot játszottam csellón, egész jól ment, pár hamis hang volt, meg a nagyon magas hangok nem szóltak olyan szépen, mint szerettem volna, de azért nem volt rossz. Többen is oda jöttek utána, hogy gratuláljanak, sőt, miután befejeztem az első számot, még egy hangos 'bravó'-t is kaptam. Sosem kaptam még bravót eddig. :)
Nagyon jól meg volt szervezve amúgy az ünnepség, teljesen flottul ment, a kommentárok jók voltak, a játékok is jók voltak, minden jó volt. Még a kaja is finom volt.
Egyedül egy fura élményem volt. A parti vége felé a pultnál beszélgettem pár emberrel, gondoltam kérek egy kólát. Ott áll a srác a pult túloldalán, épp mosogatja a poharakat, kérdem 'kérhetek egy kólát?'. Erre: 'Nem.' Hát sok válaszra számítottam, csak erre nem. Aztán mossa a poharakat tovább. Álltam ott megrökönyödve, rákérdeztem még egyszer, 'nem'. Mondom a barátaimnak miért vágok ilyen döbbent fejet, erre megkérdik ők is a srácot, hát kiderült, hogy azért nem, mert elfogyott! Csak ezt ez a szolgáltatás-kultúrában szegény ország szegény alkalmazottja elfelejtette megosztani velem.
Parti után Annával elmentünk egy Choc Republic nevű helyre, ami ilyen spéci csokibár. Mindenféle és fajta csokit lehet kapni, mi valami fagyis, csokis, kekszes, pillecukros költeményt kértünk, és hát nagyon finom volt. A változatosság kedvéért ezen a ponton már hulla fáradt voltam, úgyhogy miután hazaértem, újfent csak bedőltem az ágyba.
Azért is, mert hétfőn korán kellett kelnem, ugyanis egyetlen édesanyám elé mentem reggel a reptérre. 1 darab metró visz a házamtól a reptérig, mégis több, mint egy óra az út. :D A reptéren semmi kaland nem volt, nem kellett ordibáló zebrák karmai közül kimentenem senkit, miközben sátéltam a kapuhoz. 11 körül értem be csak dolgozni, munka volt bőven, olyannyira bőven, hogy még a 1:1 beszélgetést is le kellett mondanom kedvenc kollégámmal. Vagyis nem mondtuk le, csak áttettük egy másik napra. Remélhetőleg akkor már egy picivel kevesebb dolgom lesz. A sok munkának hála megint nem volt időm gyakorolni az esti Toastmasters tréninget, de ennek ellenéri szuper jól ment. Annyira jól, hogy rögtön meghívtak 2 másik klubba is tréninget tartani. :) Ha egy szekér egyszer beindul! És még ráadásként a legjobb Table Topics speaker díjat is megnyertem.
Na itt tartunk most, aki nem hisz járjon utána, én megyek vissza dolgozni.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)