Kilyukadt a gumi?

Mióta visszajöttem Shanghaiba és több időt töltök kettesben kedves barátnőmmel, azóta a lehető legnagyobb figyelmet szentelem neki, hogy soha semmi apró kő vagy hasonló ne kerüljön a biciklim kereke alá, amikor az utakat járom. Ennek ellenére lehet, hogy megtörtént a tragédia.
Persze az is lehet, hogy ez az élet rendje, de a lényeg, hogy tegnap a piros lámpánál várakozva észrevettem, hogy nagyon lapos a hátsóm. Mármint a hátsó kerekem. Szóval amikor hazaértem felpumpáltam, na meg az elsőbe is fújtam valamennyit, majd szépen lefeküdtem aludni. És reggelre a fogtündér hozott 5 RMB-t! Viszont elvitte a biciklim! A szemét!!!
Nem, fogtündérről szó sem volt, a bringám is a helyén maradt, viszont azt vettem észre, hogy csak úgy siklok az úton. Szinte alig kell tekerni, és amikor csak gurulok, akkor alig lassulok. Valaki gyakorlott bringás elmondhatná, hogy ez tényleg csak amiatt van, hogy több levegő van a kerékben, és kisebb felületen érintkezik az úttal, vagy valami varázslat is történt? A lényeg, hogy az eddigi tüdőmet kiköpöm biciklizésből egy kellemes kerekezés lett!

Thaiföld - negyedik nap

A költözés. Azt kérdezitek miért? Hisz csak most érkeztünk. Elmondom.
Még a tervezés fázisában megállapodtunk, hogy egy éjszakát egy drága hotelben töltünk, csak hogy megtapasztaljuk milyen is a jólét, a maradékot meg egy olcsóbban. Az a hotel ahová megérkeztünk körülbelül 3-szor annyiba került, mint az, ahol a rabság hátralévő részét átvészeltük. Na de nézzük sorban mi is történt...
Reggel miután kikászálódtunk az ágyból egy hatalmas reggelivel nyitottuk a napot. Mintha már írtam volna, de érdemes elmondani még egyszer, hogy viszonylag hamar elaludtunk minden nap, mert a sok mozgás, firss levegő meg mittudomainmi miatt hamar elfáradtunk. Ennek persze az volt az előnye, hogy viszonylag hamar fel is keltünk.
Szóval a reggeli. All you can eat, de pincérrel! Jött, hozta a menüt, hogy akkor A, B, C vagy D menüt kérünk. Mondtam neki, én egy A-t, B-t és egy D-t. Sophie csak egyet kért talán. Aztán még kaptunk inni, meg volt croissant szabadrablás, meg mindenféle ital. Aztán kértem még egy A menüt, szóval a végére majd kipukkadtunk. Ja, és mindezt a tengerparton. Volt egy kis veranda szerűség a tengertől hozzávetőlegesen 10 méterre, úgyhogy árnykéban, de élvezve a meleg szellőt meg a remek kilátást somolyogtunk magunkban (meg hát nem csak magunkban), hogy milyen jó dolgunk is van.

Ezután persze irány a tenger! Az elején kicsit döglöttünk a napágyakon, hogy ne teljesen tele gyomorral fulladjunk bele a vízbe, én aztán még a napra is kimerészkedtem, hogy egy kis színt szerezzek, de aztán már nem volt más választásunk muszáj volt megint megtapasztalnunk milyen szuper meleg itt a víz!

Itt már bevetéshez készülődök...

Itt pedig már támadás közben. Ennyire tiszta volt a víz!

Miután kiúszkáltuk magunkat eljött a búcsú ideje. Megköszöntük a vendéglátást, de mivel ez nem volt elég vizettünk is érte. Most jött az izgalmas rész: a költözés!
Persze csinálhattuk volna urak módjára, hívunk egy taxit, beülünk hátra, és pezsgőt kortyolgatva felületes dolgokről társalgunk amíg meg nem érkezünk. De nem ez történt. De nem ám! Láttuk már korábban, hogy lehet itt motort meg homokfutót bérelni. (Homokfutó az ilyen négy kerekű terepre szánt akármi, ami baromi vagányan néz ki, és akárhol elmegy.) Na azt találtuk ki, hogy kibérelünk egy olyat, arra felülünk ketten, meg az összes csomagot is felügyeskedjük, és majd azzal teperünk az új szállásra. Sajnos a tervbe kis hiba csúszott, ugyanis az olcsóbb quad (homokfutó) csak egyszemélyes volt. A drágább meg túl drága. Szóval visszaszaladtunk a tervezőasztalhoz, és 1 quad helyett inkább 2 robogót béreltünk.
Én már mentem ugyan robogóval, de az sokkal gyengébb volt, és legalább 10 éve már. De inkább 15. Szóval amikor először gázt adtam, majdnem leestem. De én nem panaszkodhatok, szegény Sophie még életében nem ült se motoron, se robogón, most meg rögtön a mély vízben kezdte. (Nem, nem rohant bele a tengerbe, ez egy úgynevezett költői kép volt.) Az ismerkedés után szépen hazarobogtunk, hogy felszedjük a cuccainkat. Itt még beton út volt, úgyhogy egész jól ment minden. Nem mentünk gyorsan, és nem volt semmi probléma.
A probléma ott kezdődött, hogy hogyan applikáljuk fel az összes cuccunkat magunkra, magunkat meg a robogóra. Végül úgy osztottuk meg a dolgokat, hogy Sophie vitte a strandtáskáját meg a hátizsákomat, én meg a sporttáskám átvetettem a vállamon, a bőröndjét meg a lábammal szorítottam a robogóhoz.

És megindultunk.
Az elején nem volt semmi gond, ismertük is már az utat, kicsit bátrabban is mentünk, mint idefelé jövet, úgy éreztük mi vagyunk az utak (vagyis Az Út, mert összesen egy út van az egész szigeten) királyai.
Aztán egyszer csak egy jobb kanyar után eltűnt a betonút, és egy dagonyás földút vette kezdetét. És ez még mindig az elegánsabb útszakaszok egyike volt. Nem sok képet csináltam, mert koncentráltam, hogy el ne taknyoljak a verdával.
Nekem nem is volt problémám, viszont Sophie az egyik emelkedőn elesett. Szerencsére már elég lassan ment, és nem esett a motor a lábára, de azért lett pár kék-zöld folt meg ronda horzsolás a bal lábán. No meg az egész lelkesedése odalett, és a helyét a búskomor megkeseredettség vette át. (Újabb költői túlzás.) De tényleg kicsit megszeppent. Közölte, hogy ő innen tovább nem, és hogy én robogjak el a szállásig, aztán sétáljak vissza, aztán robogjak el vele is a szállásig.
Mivel sosem szokott ilyen lenni, ezért gondoltam, hogy komoly a dolog, úgyhogy rábólintottam a tervre, de aztán némi pihenés után (lásd lent) újra visszatért belé az erő, és együtt folytattuk.

Mondjuk innentől kezdve stratégiát is váltottunk. Eddig Sophie ment elöl, hogy lássam ha valami nem megy, és tudjak segíteni. Viszont most kitaláltuk, hogy jobb, ha én megyek elöl, és akkor látja, hogy hol érdemes menni. Ez így jobbnak is bizonyult, mert innentől kezdve jobban ment a dolog. Annak ellenére, hogy volt pár még ennél is nehezebb útszakasz.
Na de nem csak halálfélelemmel telt az utazás. Egyszer csak találtunk egy ilyen gyönyörű kilátót!

Aztán megint volt egy kis probléma. Nem emlékszem már, hogy itt volt (kép lent), vagy egy másik emelkedőn, ahol mondta a leányka, hogy üljek fel mögé, és vigyem fel a gépet, mert nem tudja. Na hát ez érdekes volt. Nem volt annyi eszünk (eszem), hogy 20 másodperc átrendeződést követve valami kényelmes pózban legyek a gépen, hanem csak úgy simán felültem mögő a robogóra. Ne felejtsük el, hogy Sophie vitte a nagy hátizsákomat. A póz ezek után úgy nézett ki, hogy én mint valami szerencsétlenség nyújtozkodok, hogy egyáltalán elérjem a kormányt. Amit ekkor még nem vettem észre, hogy a féket viszont már nem érem el.
Szóval megindultunk, kicsit nehézkesen, mert azért így csomagostul, kettecskén nehezek voltunk, de stramm kis gépek voltak ezek, szóval nem volt gond az emelkedő. Igen ám, csak aztán mindenféle mélyedések, meg szakadékok voltak jobbra, balra, és okosabbnak láttam kicsit lelassítani, csakhogy NEM ÉRTEM EL A FÉKET!!! Szóval fék helyett is csak gázt tudtam adni, ami majdnem az életünkbe került (talán nem), de a lényeg, hogy erősen kalapált a szívem amikor végre az emelkedő tetejére értünk és sikerült megállítani a gépet.

Na de nem volt hiábavaló a megpróbáltatásunk, mert aztán egyszer csak megtaláltuk a szállásunk. Érdekes módon a sorompó zárva volt, szóval nem tudtunk motorral behajtani, de még emberre tervezett kiskapu sem volt, szóval át kellett bújni a sorompó alatt. Ez kicsit lelombozott minket, mert ennél melegebb fogadtatásra vártunk. De aztán ahogy mentünk a tengerpart felé, kezdett megint jobb lenni a kedvünk. Egy hatalmas komplexum volt ez, rengeteg különálló házzal, szépen karbantartott zöld területtel, és a valaha volt legszebb tengerparttal!

És ugyanez a szakasz egy kicsit messzebbről is.

Találtunk jópár hintát is, ahol persze előbújt belőlem a gyerek.

Miután beköltöztünk, elhatároztuk, hogy visszamegyünk a városba. Eddigre Sophie már egész megszerette a motorozást, és mondta, hogy persze, hogy visszavezet. :) Ezért is szeretem!
Megint megálltunk a kilátónál, ahol készült egy fénykép a kalapomról és rólam.

Ja, meg csak úgy mutatóban, ekkora kátyúk voltak, és volt ahol nem is nagyon volt sima út, csak kátyú.

Boldog Sophie.

A robogókat 24 órára béreltük ugyan, de holnap nem jövünk be a városba, úgyhogy már ma visszaadtuk őket. Ezután lementünk a strandra, ahol a tervek szerint ma megnézzük majd a tűzzsonglőröket. Előtte még sétálgattunk az árusok és éttermek között.

És mivel az előadás csak 8-től kezdődött kitaláltuk, hogy beruházunk egy thai masszázsra. Sophie nézte ki a helyet, és azt kell, hogy mondjam nagyon jól döntött. Azt leszámítva, hogy az öltözőben/zuhanyzőban egy AKKORA pók volt, hogy majdnem összefostam magam, amikor megláttam. De aztán nem támadt ránk hála az égnek. (Ez simán akkora, mint egy madárpók, csak kisebb testű, hosszabb lábú.)

És a masszázs isteni volt!
Még sosem próbáltam thai masszázst, úgyhogy nem is tudtam mire számítsak. Ami kínai masszázson voltunk azután alig kaptam levegőt, mert minden csontomat összetörték. Ahhoz képest ez a mostani különösen más volt.
Nem tudom, hogy engem a főnök masszirozott-e, mert néha adott tanácsokat a nőnek, aki Sophie-t intézte, de a fickó nagyon értette a dolgát. Úgy tekergetett, meg nyomogatott, hogy annak minden épkézláb elmélet szerint fájnia kellett volna, és mégsem. Egyetlen egyszer volt, hogy amikor a lábamat nyomat meg csavarta, akkor egy kicsit fájt a derekamnál. Kérdezte, hogy fáj itt? (Mutatott valahová.) Mondom, nem, emitt fáj. Bólintott, állított valamit a lábfejemen, és máris eltűnt a fájdalom. Elképesztő volt. Egy óra masszázs, ilyen teljesen ellazult állapotban, a lehető legkényelmesebben, és a végére mind a kettőnket mintha kicseréltek volna. Az összes izületem gyönyörűen mozgott, még a vállam is, pedig az mindig recseg.
Tök vicces volt, hogy mielőtt bementünk lealkudtuk az árat, viszont annyira elégedettek voltunk mind a ketten, hogy mégis az eredeti árat fizettük. És ráadásul egymástől függetlenül jutottunk erre a következtetésre. :) Gondoltam magamban, hogy nem baj mennyit alkudtunk, és kifizetem az egészet, ez annyira jó volt. Aztán Sophie is mondta, hogy fizessük ki az egészet. :)

Ezután teljesen felfrissülve megint a tengerpart felé vettük az irányt. Nem csináltunk semmit, de nagyon megéheztünk, úgyhogy nem is néztük olyan sokáig a tűzzsonglőúröket. Pedig hihetetlen dolgokat műveltek!!! Szerintem ez a világ egyik legvagányabb munkája! Más kérdés, hogy 25 évesen mind naftalinmérgezést kap - vagy nem tudom mit isznak, ami aztán meggyullad.

A vacsora igazán kitűnő volt. Erről több képet is be kellett raknom, mert annyira szép volt minden. :)

Vacsora után még egy kicsit sétáltunk a tengerparton, aztán irány haza. Na igen, de hogyan is? Már nincs motorunk! Hát marad a taxi. Eddigre már megértettük miért kerül olyan sokba itt a taxi, és hogy miért terepjáró az összes. De azért úgy okoskodtunk, hogy hátha be tudunk társulni valahová. Egy darabig sétáltunk, de amikor egy egész utat ellepő hatalmas pocsolyán kellett átgázolnunk, akkor úgy döntöttünk, hogy akkor innen inkább taxival tovább. Szerencsére összetalálkoztunk kát angol lánnyal, akik szintén taxit kerestek, úgyhogy velük szövetkezve egy kicsit olcsóbb volt.
Mondjuk teljesen megérte az árát, mert egy nyitott platós terepjárón utazni a sötétben, kemény terepen hatalmas élmény. A fényszórók keltette árnyékok úgy mozogtak, mintha tele lett volna az erdő szörnyekkel, és úgy ugrabugráltunk a platón, hogy mire megérkeztünk, a masszázs által elővarázsolt ellazult állapot már sehol sem volt. Sajnos. Ennek ellenére, ez egy baromi jó nap volt!

Kínai kuruzs... orvoslás

Nem csak otthon, hanem itthon is van kötelező éves, céges orvosi vizsgálat. Viszonylag egyszerűen leszerveztem a találkozót, bár sokkal több mindenről kellett dönteni, mint otthon. Otthon csak az időpont a kérdés. Itt különböző klinikák különböző ügyeletei közül lehetett választani, sőt még egy extra csomagot is kellett a normál vizsgálat mellé kijelölni. Na de azért sikeresen megbeszéltünk mindent, én pedig vártam a nagy napot.
A nagy nap előtt egy kis napon jött az e-mail, hogy nem-e lehetne-e, hogy egy másik állomásra menjek, mert amit kiválasztottam, ott nem beszélnek angolul. Mondtam, hogy jó, semmi probléma. Igen, de akkor új időpont is kell. Mindegy, azon már nem múlik. Szóval egy héttel odébb raktuk, és így ma reggel mentem.

Reggel 8-ra voltam hivatalos, éh gyomorra, de ezen kívül kómás is voltam a kevés alvástól. Azért megérkeztem időben, és itt ért az első meglepetés. Amikor mondtam, hogy nem beszélek kínaiul, úgy elkeseredtek, hogy már majdnem megsajnáltam őket. Azért nagy nehezen kerítettek valakit, aki legalább valamennyit tudott angolul, úgyhogy sikeresen átmentünk a regisztráción.

Maga a kórház, vagy nem is tudom minek hívjam, rendelő, hatalmas nagy volt, tiszta, egy kész labirintus. Először furcsáltam, hogy miért jön olyan engedelmesen mögöttem a recepciós lányka, de aztán pár pillanattal később világos lett. Az orvosok sem beszélnek angolul! Pár alap kifejezésen kívül, mint pl. hogy "Sit down."
Szóval tolmáccsal az oldalamon vándoroltam egyik vizsgálatról a másikra. Végülis sehol nem volt félreértés, de megértés sem nagyon. Az meg esélytelen volt, hogy valami extrát kérdezzek, pedig lett volna pár dolog, amit szívesen megdiskuráltam volna valami orvossal. Na mindegy.

Viszont! Életemben először szenvedő alanya voltam a kínai orvoslásnak. Itt már előre a lelkemre kötötte a lányka, hogy ne is várjak még egy apró angol szót sem. Ez Kínai Orvoslás! Beszélek kínaiul? Nem? Hát, pedig KELL. Mert ez KÍNAI ORVOSLÁS! Felmerült bennem a gyanú, hogy az egyetemen felvételi követelmény, hogy ne beszéljünk idegen nyelvet, hisz ez KÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍNAI ORVOSLÁS!!!
Ezek után a legnagyobb misztikumot vártam. Füstölőket, fejetlen kakast, félhományt, ehelyett egy Windows 3.1-re optimalizált szoftverrel találtam szembe magam. Doki szépen bekattintgatta az adataim, valamit bemondásra, valamit hasból. Pl. kérdezte mennyi a vérnyomásom. Mondom nem tudom. Nálunk otthon ezt meg szokták mérni. (Ezt már nem mondtam, csak gondoltam.) Mondtam, hogy alacsony szokott lenni, erre beírta 110/70-et. A keresztnevemet (DANIEL) kürölbelül egy percig gépelte. Már majdnem ott tartottam, hogy kirántom a kezéből a billentyűzetet és beírom én. Ezek után érthető, hogy annyira nem tartottam sokra tanult barátomat.
Következő lépés, feküdjek fel az asztalra. Felfeküdtem (előtte cípő, zokni le), aztán látom ám, hogy egy akkora behemót csipesz van a kezébe, mint talán csak kovácsoláshoz használnak. Itt elkezdtem leizzadni, mert már elképzeltem, hogy ezt most berakja az orromba, és kihúzza az agyam, de aztán csak egy vattapamacsot fogott meg vele, és valami taknyot kent a kezemre, lábamra. Amúgy legalább 5 helyen fürdettek meg takonyba, a hajamba kenték, nyakamra, mellkasomra, a végén már elég idegesítő volt. Persze nem takony volt, hanem valami gél, de az már részlet kérdés.
Na, a lényeg, hogy bekent valami géllel, aztán meg rám tett valami csipeszt, ami dróttal rá volt kötve egy érzékelőre. Ezt az érzékelőt aztán hozzáérintette a bekent részekhez, mire a programja az alap Windows csilingelő hangot hallatta. Ha nem lettem volna annyira megrémülve jót nevettem volna az egészen, de még mindig a nagy csipesz okozta sokk hatása alatt voltam. Ezt elég sokáig csinálta, néha tovább tartott, mire jött a csilingelés, néha hamar zenélt, aztán egyszer csak készen voltunk.
Visszavettem a zoknim, cipőm, és mire megint a helyemen voltam, már mindenféle vonalak voltak a monitoron, és a doki közölte, hogy a gyomrommal valami nincs rendben. Hát ez totál így van! Aztán nézi tovább, mondja, hogy elég későn szoktam lefeküdni. Ez is így van! Több dolgot nem mondott, gondolom azért, mert szuper egészséges vagyok, de ezzel a két jóslással is visszanyerte a hitelességét. És elképzelni sem tudom, honnan látta ezeket.
Mondjuk javaslatot nem mondott, hogy mit kellene csinálnom, hogy meggyógyuljak, de lehet csak azért, mert nem beszéltem KÍÍÍÍÍÍNAIUL és ez a szint már a tolmács lánykám képességeit is meghaladta. Elméletileg majd küldenek valamikor egy angol nyelvű eredményt.

Na és akkor még egy beszámoló: a nap, sőt, az év sokkja!
Az egyik ajtóra, ahová betereltek az volt írva, hogy "Male surgical". A surgical szótól mindig félek, mert azt vizionálom, hogy szikével szétkaszabolnak. Ehelyett egy roppant kedvesnek tűnő öreg bácsi fogadott, aki a legjobban beszlét angolul. Persze ez is kimerült abban, hogy honnan jöttem, és hogy mióta élek Kínában, de legalább próbálkozott valami párbeszéd félével. A többiek ezt meg sem próbálták.
Nézegette a pulzusom, a torkom, aztán egyszer csak látom, hogy valami maszk félét vesz elő. Veszi, veszi, de mire kivette a dobozból, már KÉT gumikesztyű lett belőle. Ajjaj, mindenki látta azokat a filmeket mi történik egy rendelőben, ha a doktor gumikesztyűt vesz fel. Mióta megtudtam, hogy van ilyen vizsgálat férfiaknál, azóta rettegek a naptól, amikor utólér. De a doktor még mindig velem szemben van, még van remény! Mondja, hogy gatya le, hát csinálom. Megnézi, hogy elöl minden rendben, én pedig szugeráltam, hogy akkor ezt itt most fejezzük is be. Mondta, hogy felhúzhatom a nadrágom, én pedig magamban hálát adtam, hogy ennyi volt.
De hát az élet nem habostorta! Még az övemhez sem értem, amikor minden kétséget kizáró mozdulattal jelezte, hogy itt az idő megfordulni, és megmarkolni az ágy szélét. Eddigre a gumikesztyűt, (ami amúgy a könyökéig ért, és ettől kezdtem újfent megrémülni) mérnöki precizitással finom vazelinréteggel borította.
Ha jól emlékszem csak az egyik kezével fogta a vállam, és amíg én a képzeletemből előhalásztam egy meseszép, békés hely képét, hogy oda meneküljek, addig tette, amit tennie kellett.
Azt hittem, hogy csak középkor környékén fog utólérni a végzet, de úgy látszik egyes kultúrákban már a zsenge 27 éveseket is ellenőrzik. Viszont a jó hír, hogy azt mondta minden rendben.

És akkor ezzel a gyönyörű költői képpek mára be is fejeztem.

Shenyang conference

Igen, megint egy Toastmasters-gyanús bejegyzés. (Huhh, olyan régen írtam magyarul, hogy nem találom a betűket... Többet kellene írkafirkálnom.)

Hétvégén District konferencia volt egy Shenyang nevű vidéki városkában. Ez Kína elég északi részén van, viszonylag közel az észak-koreai határhoz. Térkép alaján olyan 200-250 km, de hát az nálunk közel van. Főleg faluhelyen, ahol csak 8 millióan laknak egy városban.
Péntek délutántól vasárnap délutánig tartott a program, és contest chair voltam az evaluation contest elődöntőn. A contest chair az, aki levezényli az egész versenyt. Én melegítem be a közönséget, vezetem be a szabályokat, szólítom a versenyzőket, kezelem, ha valami probléma van, és a végén persze én hirdetem ki az eredményt. Ilyen rangos versenyen még nem voltam contest chair, szóval izgatottan készültem már egy héttel a verseny előtt. Előre megírtam az egész beszédemet, átrágtam magam újra a szabálykönyvön, bejelöltem, hogy ebből mit kell a nagyközönség előtt elmondanom, mit kell a versenyzők eligazításán elmondanom, mindent szépen leírtam, kinyomtattam, gyakoroltam. Felhívtam az összes versenyzőmet már hétfőn, hogy megbeszéljük a verseny előtti teendőket. Na száz szónak is egy a vége, száz lónak is elég egy zászló, vagy egy szász ló... Igazi kis költő vagyok, Geszti Péter-i adottságokkal!

Péntek reggel hajnali 5:40-kor keltem (ez előző mondat szándékosan maradt a levegőben), szerencsére várakozott pár taxi a ház előtt, úgyhogy hamar elvittek a metróhoz, ott meg elcsíptem a legelső járatot (persze kinéztem mikor megy, azért csíptem el), és gond nélkül megérkeztem a reptérre. Ugyan nem 2 órával korábban, mert valahogy nagyon elszámoltam a menetidőt, meg az egész kimenetelt, de így is volt még elég idő. Főleg, hogy nem volt csomagom, amit fel kellett volna adni, a jegyet meg az automata kiadta.
Persze én egyedül nem mertem volna még a pokoli masina közelébe se menni, de amint felértem a 2. emeletre (innen indulnak a gépek), máris láttam egy ismerős arcot. Egy hasonszőrű Toastmastert, akivel körülbelül egy éve találkoztam. Megörültünk egymásnak, aztán mentünk a gépünkhöz.
Security gond nélkül lement, aztán bent találtam is egy Family Martot (ez ilyen helyi kis ABC), ahol vettem péksüteményt meg italt, úgyhogy a reggelim is megvolt. Ahogy várakozunk ott bent, egyszer csak találunk két másik Toastmastert. Úgyhogy már 4-en várakoztunk. Különböző gépekkel mentünk ugyan (vagyis 3-an ugyanazzal, a 4. egy másikkal), de elég közel indultak egymáshoz. A repülőn aztán összetalálkoztunk még újabb emberekkel, úgyhogy mire megérkeztünk Shenyang-ba (a G-t nem ejtük) már 7-en voltunk. Gyorsan fogtunk egy taxit, aztán bő 40 perc múlva a hotelnél voltunk.
Mi külföldiek nem lakhattunk ebben a hotelben mert van valami köze a hadsereghez, és csak kínaiak lakhatnak ott. De az én hotelem sem volt túl messze, körülbelül 10 perc séta, és mint kiderült a legtöbb külföldi ugyanide foglalt szobát, úgyhogy jó kis társaság verődött össze.

Ahogy megérkeztem lecuccoltam, felöltöztem szépen királyi gúnyába, aztán újra átmentem a szövegen, hogy a fontos részek biztos jól menjenek. Az utolsó gyakorlás alkalmával jöttem rá, hogy az egyik viccem, amivel a bevezetőt terveztem jó csattanósan lezárni az ebben a városban nem fog működni, mert egy shanghaii (ezt most vajon így kell toldalékolni?) tévé sorozatra utaltam benne, úgyhogy azt gyorsan átírtam egy univerzális viccre. Aztán izgatottan nekilendültem a nagyvilágnak.
A regisztráción már túl voltam, szóval felmentem felmérni a terepet. Maga a hotel nem volt annyira elegáns, mint általában, de azért megfelelt. Lassan kezdtek szállingózni a versenyzőim is, és az előző verseny is hamarabb befejeződött,  úgyhogy volt idő bőven felkészülni. Sajnos az egyik résztvevő lekéste a gépét, úgyhogy nem ért ide a versenyre, így csak 5-en voltak.
Mint tudjátok én vagyok saját magam legszigorúbb bírája, de be kell valljam, egyszerűen zseniális voltam a színpadon! Megérte az a rengeteg készülődés. A bevezető jó hangulatban telt, a közönség nevetett, ahol kellett neki. A szabályokat jól, érthetőeen modtam el, és az egész verseny nagyon profi módon ment le. Olyannyira profi módon, hogy utána jöttek oda az emberek még másnap is gratulálni, hogy milyen jó volt, és hogy még nem láttak sose ilyen profi contest chairt. Volt egy srác, aki mondta, hogy már pénteken akart gratulálni, de nem talált, csak a szombat esti gála vacsora alatt látott meg végre, és akkor jött oda. Szóval hízott a májam. De amúgy tényleg egyik contest chair sem volt ennyire összeszedett meg profi.
Viszont tanultam is valamit belőle (azon kívül, hogy "proper preparation prevails"). Miután lement a dolog, megkérdeztem egy profit, hogy mi a véleménye, és mondta, hogy nagyon feszültnek tűntem a színpadon. Ezen meglepődtem, mert tök jól éreztem magam, meg nem izgultam egyáltalán, szóval kicsit beleástuk magunkat a témába, hogy miért is tűntem feszültnek, és kiderült, hogy az a póz (vigyázállás, kezek magam mellett) amiben voltam a versenyzők közötti egy perces szünetben borzasztó természetellenes. Már többször kaptam olyan visszajelzést, hogy feszültnek tűnök, de azt senki sem tudta megmondani, hogy pontosan miért is. Úgyhogy most megörültem ennek az új információnak, mert igazából ez egy teljesen tudatos beállás volt. Valamiért abban a hitben voltam, hogy ez így professzionális. De amikor visszamentem a hotelbe, és megnéztem a tükörben... hát borzasztóan nézett ki.
A tanács az volt, hogy álljak kis terpeszbe, és a karom magam előtt tartsam. Sőt, akár nagyon (NAGYON) lassan mozgathatom is a csípőm kicsit balról jobbra, jobbról balra, hogy ne csak mint egy darab fa.. álljak ott. Megnéztem ezt is tükörben, és sokkal természetesebb. És egyáltalán nem néz ki slendriánul, mint azt gondoltam. Szóval legközelebb még jobb lesz. :)

Tudom, hogy vannak olyan destruktív elemek odakint, akiket annyira nem hoz lázba a Toastmasters, úgyhogy innentől kezdve kicsit kevesebb részlettel fogom illusztrálni a történteket.
Este páran (6-an) találtunk egy bárt, és iszogattunk egy kicsit mielőtt nyugovóra tértünk volna. Amúgy egy "most amazing" bar volt. A sok toronyház között egy kis földszintes házikó, amire nagy betűkkel ki volt írva, hogy BAR. Az "A" olyan furán kanyargott, hogy elsőre minden azt olvasta, hogy BEAR, de aztán megértettük, hogy nem medvéről van szó.
Bent még bizarrab volt a hangulat. Feszület a falon, az egyik ablakot mintha egy templomból hozták volna, a plafonról rengeteg szárított növény lógott. Viszont a kiszolgálás jó volt, és az árak NAGYON olcsóak. Legalábbis shanghaii viszonylatban. Olyan, mint amikor Pestról lemegy a paraszt Felsőzsolcára bulizni, és 1700 forintból hulla részegre issza magát - az egész társaság.
Mi azért idáig nem fajultunk, csak pár sört ittunk, viszont nagyon jót beszélgettünk.

Ja, de előtte az egész konferencia legjobb pillanata. Ahogy este mentem az én hotelemből a konferencia hoteljébe, hogy találkozzak Jerellel (ő az a tréner, akivel ha minden jól megy elkezdem a profi speaker karrierem), látom ám, hogy egy indiai (vagy legalábbis sötétebb bőrű) fickó épp jelentkezik be a hotelbe. Nézem, hogy ki lehet az, mert volt egy olyan érzésem, hogy ismerem. Felém fordul, és Rakesh az, az egyik legjobb barátom Shanghaiból, aki amíg én Budapesten voltam elköltözött Pekingbe. Ez volt az egyetlen szomorú hír, ami a visszajövetelemkor várt. Hát úgy megörültünk egymásnak, nem hittem, hogy így összefutunk!

Na most már tényleg belehúzok, mert menni kell aludni. Szóval minden jó volt, tanultam érdekes dolgokat, főleg apróságokról, amikre most elkezdek tudatosan figyelni, hogy beépüljenek a természetes stílusomba. A konferencia sztárvendége a tavalyi világbajnoki 2. helyezett volt, egy kínai fickó, és nagyon jó keynote beszédet meg workshopot tartott. Sok hasznos dolgot ellestem tőle azon kívül is amit mondott.

Még lenne mit mesélnem, de az már így is elég hosszú, és holnap éves orvosi vizsgálatra megyek úgyhogy tök korán kell kelnem.
Meg majd jönnek még a thaiföldi út újabb részletei is, nem feletkeztem meg róluk.

De hisz ez beszél!

Elkezdtem tegnap írni ezt a bejegyzést, de be akartam linkelni az egyik Napirajzot, amire a cím (részben) utal, és hát elment az idő napirajz nézegetéssel. Szóval próbáljuk meg újra!

Egyesek talán már kitalálták, hogy Toastmasters témájú lesz ez a kis szösszenetecskécske. Kecske.
Pár hete ugye megvolt az első professional speechem. Szalmát ugyan nem kaptam érte, de még kézpénzt sem. Sőt, a fickó még azóta sem reagált az én ajánlatomra, hogy állandó tanár helyett vendégelőadó lennék.
Na de nem ez a lényeg. A lényeg, hgoy kedden egy új céges klub demo meetingjén voltam, és ott beszéltem arról, hogy miért is jó karrier szempontból Toastmastersre járni. Egy másik vendég pedig egy tréning / consulting cég tulajdonosa volt.
Meeting után odajött hozzám, és kérdezte, hogy teljes munkaidőben dolgozok-e a cégemnél. Mondtam, hogy igen. Erre kicsit elkedvetlenedett, de aztán csak úgy mellékesen megjegyeztem, hogy de épp most próbálok beindítani egy speaking businesst. Erre felkapta a fejét, és megállapodtunk, hogy leülünk beszélni erről. :) Szóval lehet, hogy hamarabb alakul valami, mint gondoltam. Ha be tudok társulni egy már meglévő, működő vállalkozásba, az lenne a legjobb első lépés. Aztán utána még akárhogy is alakulhat a dolog. Mindenesetre most optimista vagyok.

A másik hír, hogy hosszú-hosszú készülődés után sikerült egy egész ügyes motivációs beszédet összeraknom. Van most ez a tervem, hogy csináljak egy össznépi céges speech contestet. Erről beszéltem azzal a titkolt vagy nem titkolt szándékkal, hogy motiváljam az embereket, hogy segítsenek a szervezésben.
Ami az érdekesség volt, hogy sales speech helyett szinte az egész beszédben vizualizáltam, hogy mi fog történni, hogy fogják érezni magukat a különböző résztvevők, stb., és ez meglepően hatásos volt! Olyannyira, hogy az iroda vezetője, aki valami isteni csoda folytán a beszédem előtt 5 perccel futott be a meetingre, utána odajött, és áradozott, hogy ez milyen jó ötlet, és hogy küldjem el neki a beszédet videón, és majd ő továbbítja a globális people's initiative főnöknek, aki az ilyen alkalmazottak jólétét javító programokat felügyeli, hogy tudunk-e valami költőpénzt szerezni a versenyre. :) Úgyhogy ezzel kapcsolatban is optimista vagyok. Remélem sikerül a többi irodában lévő klubtagokat is fellelkesítenem, és akkor egy remek versenyünk lesz. :)