Thaiföld - harmadik nap

Ma még korábban keltünk, mint tegnap. Úgy látszik ez a túra arra van predesztinálva, hogy hozzászoktasson minket a korai keléshez.

Intermezzo
"Korai" - úgy lehet olvasni, hogy koreai. Egyik kollégámnak volt egy vicces beszéde Toastmastersen, mindenféle interjú-élményről. Amikor az IBM-hez interjúzott akkor még nem volt olyan jó az angolja. Kérdezte az interjúztató: "What kind of career plans you have?" Career kínai-angolul (Chinglish) ejtve "keríe". Kollégám nem nagyon értette a kérdést, de hát válaszolt ahogy tudott. "Well, there is South Korea and North Korea..." Interjúztató persze lefehéredett. :D

Szóval koreai kelés után (igen, direkt írtam) viszonylag egyszerűen megtaláltuk a buszpályaudvart. Annyi volt csak a nehézség, hogy pont csúcsidőben kellett metróznunk az összes csomagunkkal, és akkora tömeg volt, hogy legalább 4-5 metrót kellett várnunk, mire sikerült felszállnunk. Nem túlzok. Viszont olyan sűrűn jártak, hogy ilyet még Sanghajban sem láttam. Még bent állt a metrónk az állomáson, de már láttam a következő lámpáját. Ott hibáztunk amúgy, hogy nem a legforgalmasabb állomáshoz mentünk taxival. Ott ugyanis kiürült majdnem az egész vonat. Persze az utak is tömve voltak, szóval lehet, hogy időben azzal sem járunk jobban. Na de igazából mindegy, hagytunk elég időt magunknak, hogy ha ilyen tragédia történik, akkor se késsük le a buszunkat, ami 9-kor indul.
A metróról leszállva nem láttuk a pályaudvart, de megkérdeztünk valakit (teljesen elfelejtve a tegnapi gyötrelmeket) és elsőre jó irányba kalauzolt minket. Mondjuk összesen kb. 40 métert kellett menni, csak egy sarok mögött volt a pályaudvar, azért nem láttuk.

Elég kihaltnak tűnt, alig lézengett pár ember. Az egyik rögtön odajött hozzánk, és kérdezte, hogy Phuketre megyünk-e. Ez a leghíresebb nyaralósziget. Megint nem tudtam eldönteni, hogy csőbe akar húzni minket vagy itt dolgozik, és segít. Mondtuk, hogy Ko Sametre megyünk, erre mutatta, hogy melyik pénztárhoz kell mennünk. Úgy látszik itt dolgozott. A pénztárat persze eltévesztettük, de aztán ránk kiabált a nő, hogy hozzá menjünk. Mentünk is, megvettük a jegyet, visszautasítottuk a hajó jegyet (mert nekünk a hotel intézett hajót), aztán kicammogtunk a buszhoz.
Még volt fél óránk, szóval gondoltuk nézelődünk, veszünk valami elemúzsiát, stb., de mire odaértünk már óbégatott is egy ember a 22-es állomásról, hogy szálljunk fel. Igen ám, de mi azt az utasítást kaptuk a pénztárnál, hogy a 23-as állomásról indulunk majd. Szóval nem nagyon akartunk felszállni, motyogtuk, hogy de a 23-as, a 23-as. Aztán mutattuk a jegyünket is, hogy nekünk biztos nem jó a 22-es, de olyan meggyőzően mondták, hogy végülis felszálltunk.
Már elég sokan ültek a buszon, több külföldi is, ami valamennyire megnyugtatott. Először csak leültünk ahová akartunk, aztán viszonylag hamar szólt a főnök, hogy nem-nem, nem ide szól a jegyünk. Szóval átültünk a másik oldalra.
Az út viszonylag eseménytelenül zajlott, de azért voltak jó dolgok. Pl. kaptunk enni meg inni. Inni fél liter vizet, enni meg valami feketeribizlis vagy áfonyás kekszet. Az volt ráírva, hogy dewberry, amiről sosem hallottam még, de most megnéztem a szótárban és nem ismeri ezt a szót. Wikipedia alapján valami szederféleség.
Láttunk útközben mindenféle állatokat, meg szép hegyeket, de tengert azt nem. Már épp kezdtem kicsit szomorkodni, amikor Sophie felkiáltott, hogy látta a városkánk nevét kiírva, úgyhogy már közel vagyunk. Úgy is volt, ezután körülbelül 15 perccel már meg is érkeztünk.

Elég szoros volt a program, mert a hotel által üzemeltetett hajó 1:30-kor indult. Igen ám, csak mi azzal nem számoltunk, hogy ebben az aprócska faluban van vagy 8000 kikötő. És ahová a busz megérkezett, az nem az, ahonnan a mi hajónk indul. Itt kicsit kétségbe estünk, mert nem igazán tudtuk, hogy melyik a mi kikötőnk. Hittem én! Sophie tudta pontosan a nevét, és még azt is, hogy egy Stop nevű kis ABC-vel szembe van. Rövid kérdezősködés után kitaláltuk, hogy melyik irányba kell menni, és izgatott sietségünk eredményeként 10 perc után meg is találtuk.
Onnantól kezdve, hogy beléptünk a lounge-ba, hirtelen megváltozott az életünk. Nincs többé sietség, minden szépen megy magától, még a csomagjainkkal sem kell foglalkozni. Felcímkézték őket, és mosolygós thai hordárok kiszállították a hajóhoz, feltették a hajóra, később leszedték a hajóról, és még a hotelhez is kiszállították. Sőt, még banánt is kaptunk, hogy ne éhezzünk. Igaz, az enyém elég éretlen volt, de a gesztust értékeltem.
Sophie még elment a ABC-be némi elemózsiáért, mert fogalmunk sem volt, hogy mi vár ránk majd a szigeten. Na meg azért, mert teljesen beleszeretett a helyi instant nudliba! Itt más ízben gyártják, mint nálunk, és állítólag nagyon jó. Nekem kicsit csípős volt.

A hajóról nincs kép, de a boldog utasokrül igen. Ez még a kikötőben készült.

Ez már a nyíl tengeren.

 Ez pedig már egész közel a szigethez. Reménykedtünk, hogy itt fogunk lakni, de sajnos nem. :)

Hanem itt!

Igazából nem ezekben, a kép bal oldalán van egy lépcső, az vitt fel a mi lakásunkhoz. Annyi a különbség, hogy miénk jobban a hegyoldalban volt, és egy épületben két lakosztály volt. De pazar kilátás volt a tengerre, volt teraszunk, és az egész szoba maga nagyon hangulatos volt.

Persze rögtön mentünk a tengernek. Már felfrissültünk az út után, főleg, hogy amint megérkeztünk a hotelhez (ahová egy nyitott platós terepjárón szálítottak, erről majd bővebben pár nappal később) már hideg narancslével vártak minket. Na meg az izgalom is felfrissített. Még egyikünk sem volt ilyen trópusi szigeten.
Gyorsan átvedlettünk fürdőruhába, és irány a víz! Saját tengerpartja volt a hotelnek, ahová csak a vendégek mehettek. Itt ért az első sokk! Olyan meleg volt a víz, hogy el sem tudtam képzelni ilyet. Eddig ahányszor tenger közelében voltam (persze ezek puttó európai tengerek), az mindig kutya hideg volt. Itt meg gond nélkük gázoltunk be, és már úsztunk is.
Illetve az elején még majdnem megfulladtunk, mert a sós vízre nem készültünk fel. Bár már úsztam tengerben, de valahogy kiment a fejemből, hogy ez tulajdonképpen sós. Szerencsére elég hamar hozzászoktunk, és már nem volt gond.
Gondolom már izgatottan várjátok, hogy előkerüljön pár fürdőruhás fénykép, de ez nem fog megtörténni. ;) Helyette mutatok apró rákokat.

Ezek a rákok baromi viccesek voltak. Tömegével voltak a tengerparton, de persze amint a közelükbe ment az ember, gyorsan elbújtak a föld alá. De nyugodt szívvel lehetett ott lépkedni, ahol amúgy hemzsegtek, mert olyan gyorsak, hogy épp mielőtt rájuk léptünk volna eltűntek. Viszont aztán ha nem mozogtam, akkor hamar előjöttek, és hagyták magukat fényképezni.

Ez az egész már a sziget legnagyobb strandján történt, ami a "város" mellett volt. Vicces volt hallani, hogy városként referálnak a sziget nyüzsgősebb részére. Mondjuk azt meg kell hagyni, hogy volt benne 3 utca, és tényleg itt volt minden. Találtunk 3 kisboltot, sok éttermet, mindenféle masszázs helyet, temérdek robogókölcsönzőt, meg még ki tudja mit. Na meg persze a strandot! A strand nagyon nyüzsgős volt, lehetett mindenfélét bérelni, volt rengeteg étterem meg úgy általánosságban sok ember.
Az volt a terv, hogy este megnézzük majd a tűznyelők meg tűzzsonglőrök bemutatóját, de 3 órát kellett volna várni rá, úgyhogy inkább elnapoltuk. Helyette elindultunk felfedezőútra. Láttunk egy szép sziklás részt, és az én unszolásomra meghódítottuk. Onnan aztán szépen látszott a strand is.

Sőt, még a naplementében is tudtunk fényképezkedni. (A trademark kalap persze elengedhetetlen.)

Aztán visszamentünk a tengerpartra, szerencsére még mielőtt besötétedett volna, mert azért a kövek nem voltak annyira biztonságosak. De a pihe-puha homokban aztán tudtunk gyönyörködni, hogy milyen szép is a naplemente.

Miután kinézelődük magunkat elindultunk hazafelé, de még előtte vacsoráztunk egyet. Mióta Kínában vagyok, annyi egészséges kaját eszek, hogy a hamburger előlépett a finmságok netovábbjává. A sok ismeretlen zöldség, meg szuperegészséges kaja után jól esik néha egy jó zsíros hamburger. :)

Az étteremben ért minket az újabb sokk! Nem tudom arról már írtam-e, de egész Thaiföld tele van kóbor kutyákkal. És senkit sem zavarnak. Valahonnan szereznek kaját, és békében él egymással ember és kutya. Nem volt ez másképp Ko Sameten sem. Temérdek kutyát láttunk, a legtöbb mondjuk csak döglött a parton. Mármint nem volt döglött, csak nem csinált semmit.
Az étteremben is volt egy-két kutya, akik notóriusan odamentek minden asztalhoz koldulni. Kivéve a miénkhez. Nagyon aranyos kutyák voltak, úgyhogy akartunk adni nekik valamit, de egyszerűen nem jöttek ide. Aztán amikor nagy nehezed magunkhoz édesgettük az egyiket, akkor nem akarta megenni amit adunk neki. Probálkoztunk hamburger zsemlével, ami szerintem kitűnő volt, és hasábburgonyával is, de csak megszaglászta, aztán unottan arrébb ment.
Na de ilyen hamar nam adjuk ám fel! Újra magunkhoz édesgettük, és valami egészen radikálisat próbáltunk meg. A garnélarák maradékát! És láss csodát, lelkesen elfogyasztotta!!! Ez az a kutya.

Amúgy később láttunk még cifrábbat. Egy másik túrista egy maradék csirkecombot adott oda egy kóbor kutyának, és NEM ETTE MEG!!! Megszaglászta az is, aztán unottan visszafeküdt. Elképesztő! Úgy látszik csak tengeri herkentyűket esznek ezek az elit kutyák. Garnélarákkal aztán később sikerünk volt egy macskánál is.

Ezzel az élménnyel a fejünkban hazaballagtunk, és bedőltünk az ágyba. Az egész útra jellemző volt, hogy elég hamar ágyba kerültünk. Szinte egész nap kint voltunk, meg sétáltunk, meg úsztunk, meg ámultunk, és úgy elfáradtunk, hogy szó sem volt éjszakázásról, mint otthon, hogy hajnali 2-kor az ember még a gép előtt ül. Jó volt. :)

Kommentár nélkül

Hát ezt muszáj kommentálnom!
Sophie egyik barátnője meginvitált minket a GE családi napjára, ahol temérdek hasznos és kevésbé hasznos marhaságot nyertünk a hihetetlen sok játékon.
A fenti kütyü egyértelműen a hasznos kategória. Amióta megvan, csak egyszer használtam, amikor a videó készült. :)

Thaiföld - második nap

Ahhoz képes, hogy nyaraltunk, elég korán keltünk. Reggeli nem járt a hotelhez, úgyhogy üres gyomorral útra keltünk azzal az elképzeléssel, hogy majd útközben szerzünk ellátmányt. Hihetetlen volt a Khaosan roadon végbement változás! Az éjszakai nyüzsgő metropolisz helyett reggel egy kihalt sivatag volt. És a sivatag vándora, a gyapjas útitársunk, a taxis is ott volt. Nem is egy! És mind valami istentudja hova akart elvinni, ahová mi nem akartunk menni. Hiába kérdezgettem, hogy elvisznek-e a királyi palotázos a taxiórát használva, mind csak nyammogott, hogy ő nem oda akar vinni. Szóval aztán faképnél hagytük őket. Még kiabáltak utánunk, de az lehet már csak azért volt, mert százas szöggel kiszúrtam a gumijaikat meg végigkarcoltam a kocsit.

A Khaosan roadról balra kanyarodva már kicsit felélénkült a forgalom, láttunk éttermeket is, de végül csak 7/11-ben vettünk kaját. De milyen kaját! Sophie kevert magának egy kávét, én meg a különböző előre csomagolt pékárun kívül vettem egy szatyor sonkába csavart sült virslit. A szatyor jelen esetben 3 darabot jelent, és itt mindent szatyorba adnak. Mindegy, hogy eszik vagy isszák.

Ahogy sétáltunk a folyó felé (mert persze hajóval mentünk a palotához) már kezdett derengeni, hogy én errefelé már jártam. Kísérteties módon ugyanazon az útszakaszon igazított útba minket egy jótét lélek, ahol múltkor is elkapott valaki. Na nem mintha nagyon útbaigazításra szorultunk volna, mert egy tök egyenes út volt. Aztán nagy nehezen elszabadultunk. Ilyenkor sosem tudom, hogy ez most tényleg egy jótét lélek, vagy valami rafinált csalás áldozatai vagyunk éppen.

Aztán kísérteties módon ugyanúgy tévedtünk el, ahogy múltkor is eltévedtem. (Ez már a tök egyenes rész után volt.) De sebaj, mert így láttunk egy mókust! Mint kiderült, Sophie életében először látott mókust, szóval nagy volt az öröm. Mókusról ugyan nincs fénykép, de rólam van, amint egy tigrises padon ülök, kezemben a pékáru maradéka.

Rohasztó meleg volt, de én mégis farmerban az úton. Azt kérdezitek miért? Elmondom. A királyi palotába csak úgy lehet belépni, ha az ember rendesen fedve vagyon. Rövidnadrág nem számít rendes fedésnek. Volt nálam egy ing is, amit majd magamra is kanyarintok.

Az eltévedés után aztán megtaláltuk a kikötőt, és valami drágább jegyet sikerült vennünk, mert nem emlékeztem, hogy mennyinek kellett volna lennie. Így 100 forint helyett 210 forintot fizettünk. Hihetetlen árak vannak itt! RMB-be mondva még jobb: 3 RMB helyett 8-at fizettünk. 7.50 RMB-ért veszem itthon a nagyon finom vekni kenyeret. Nem annyira jó, mint az otthoni, de eddig minden külföldi ország kenyere között ez a legjobb.

A királyi palota persze gyönyörű volt, de előtte zacskós ital!

A háttérben valami védelmi minisztérium vagy ilyesmi van, és az összes ágyúnak külön neve van. Volt egy tábla nem messze, ami felsorolta mindet.

A palotában sok képet csináltunk, de csak egyet töltök fel. Majd otthon mutatok többet is.

Ja, de még egy érdekes dolog történt. Mielőtt bejutottunk volna a palotába, tényleg csalás áldozatai lettünk! Vagy csak majdnem. A palota körbe van kerítve fallal, és csak egy helyen lehet bemenni. Amíg ezt a bejáratot kerestük persze találkoztunk sok kijárattal. Ott mindenhol őr áll, és udvariasa utunkra bocsát, mondván, hogy itt nem lehet bemenni. Igen ám, de őrön kívül mások is vannak, többek között söpredék, aki át akar verni.

De annyira jól csinálták, hogy a végén még mi köszöntük meg neki! A sztori az volt, hogy ma Buddha-nap van, ezért délelőtt csak a helyieknek van nyitva a palota, és hogy jöjjünk majd vissza olyan 1 óra körül. Addig viszont elmehetünk két másik helyre, amik szintén nagyon szépek. Még a térképen is megmutatta, sőt bejelölte, hogy hol vannak. Néztük, hogy nincs is olyan messze, de eddigre már mondta is, hogy a tuktukban nem nagyon szabad megbízni, mert átverik az ember, KIVÉVE a sárga tuktukok. (Ez ilyen motorbiciklis taxis szerűség.) És láss csodát, ott is volt addigra pont egy sárga tuktuk. Ezen a ponton mi még meg voltunk győződve, hogy egy szenttel állunk szembe, de kitaláltuk már korábban, hogy inkább sétálunk a városban, úgy többet látunk. Szóval megköszöntük a segítséget, aztán sétáltunk tovább.

Aztán ahogy megtaláltuk a főbejáratot halljuk ám a hangosbemondóban, hogy "Figyelem! Sok a szélhámos a környéken, ne higyjünk senkinek, aki késleltetni akarja a bejutásunkat a palotába." És valóban, láss csodát, nyitva volt a palota.

Utólag raktam csak össze, hogy a cél ugye az lett volna, hogy felülünk a tuktukra, és az majd a szép helyek helyett mindenféle boltokba visz. Erről már olvastam még az előző utam előtt, azért is kerültem el távolról minden tuktukot.

Na de folytassuk utunkat!

A palota után egy hétvégi piacra mentünk. (Nyilván nem az én unszolásomra.) Egy olyan parkban volt a város északi részén, amiről nem is hallottam. De mivel szeretem a parkokat, ezért annyira nem akadékoskodtam. Ide végül metróval jutottunk el, de a metróhoz megint hajóval mentünk. Most már megtaláltuk a normál, olcsó jegyet, és továbbra is nagyon izgalmas volt az út. Jó dolog hajókázni!

A park körül nagy volt a nyüzsgés, és a piac igazából a park melletti utcán volt. Hittem én! Később Sophie mondta, hogy ez a temérdek árus ez nem a piac. Ezek csak úgy itt vannak. A piac majd egy fedett épületben lesz. Hoppá! Találtunk valami közepes éttermet, ahol ettünk valami közepes sült rizst, aztán alászálltunk a pokol bugyraiba. Vagyis hát a piacra.

Amúgy nem volt olyan rossz, csak úgy 2 óra után már kezdtem unni. De Sophie zseniális stratégiával vett nekem pár dolgot ezen a ponton, úgyhogy megint boldog voltam. Lett egy új papucsom a tengerpartra meg egy szalmakalapom. Szintén a tengerpartra. Erről majd lesznek képek bőven.

Ja, és a legfontosabb, vettünk egymásnak színes spárgából eszkábált karkötőket. :) Azóta is lelkesen hordjuk őket.

A piaci kirándulás végén beruháztunk egy kókuszdióban tálalt fagyira is, ami kitűnő volt.

Persze ha már itt voltunk a park mellett, akkor muszáj volt ezt is körbejárnunk, és hát nagyon megérte. Először is láttunk mindenféle elefántos fűszobrot, és én ilyen boldog voltam ettől:

Remekül látszik a kalap, és a szemfülesek a jobb csuklómon még az ajándék-karkötőt is szemügyre vehetik.
De aztán nem csak fű volt, hanem víz és szökőkút is. Zenés műsorral! Úgyhogy letuttyantunk egy padra, és gyönyörködtünk a vizsugarak pajkos táncában.

A zene nem látszik, de tessék elhinni bemondásra, hogy ott volt.

Ezen a padon ültünk.

Itt szegény Sophie örökölte meg valahogy az összes táskát, de már nem emlékszem miért. Mindenesetre kötelességemnek éreztem megosztani ezt a képet, hogy mindenki lássa mekkora egy legalja pondró vagyok.

A parkból nem volt egyszerű hazamenni. A thai emberek nagyon kedvesek, és mindig segítőkészen útba igazítanak ugyan, csak éppen sokszor teljesen rossz irányba. Nem volt térképünk a parkról, és annyi sok kanyargós ösvény volt, meg akkor hatalmas csigát láttunk, hogy teljesen elvesztettem az eszem, úgyhogy nem tudtam, merre is akartunk menni. De sebaj, megkérdeztünk valakit aki lelkesen a teljesen ellenkező irányba tessékeltek minket. Mi meg mentünk.
Visszaértünk ugyanahhoz a kapuhoz, ahol bejöttünk, pedig nagyon nem itt akartunk lenni. Na de pánikra semmi ok, itt van két őr, megkérdezzük majd őket. Megint. Totál rossz irányba küldtek minket. Pár percig nézegettük a térképet, aztán feladtuk (bár tudtuk, hogy hol vagyunk, de az messze volt mindentől), úgyhogy fogtunk egy taxit, hogy vigyen vissza a metróhoz.
Igen ám, de AKKORA dugó volt, hogy talán még gyalog is gyorsabbak lettünk volna. Közben párszor újraterveztük az útvonalat, hogy inkább egy másik állomáshoz vigyen, de arra is dugó volt. Aztán egyszer csak megunta a sofőrünk a szarakodást, és elkezdett a szembejövő sávban menni. Én kicsit lefehéredtem, Sophie viszont annyira el volt foglalva a nézelődéssel, hogy észre sem vette az egészet. Itt már elég közel voltunk az állomáshoz, úgyhogy amint megint megálltuk (dugó miatt persze), mondtuk (én inkább visítottam), hogy akkor itt mi kiszállnánk. :) (Visításról szó sem volt persze.)

A metrótól már nem volt nehéz hazajutni. 7-8 megálló, aztán egy újabb taxi út, aztán már csak egy kilométert kell sétálni. :) Meg is állapodtunk benne, hogy legközelebb majd egy olyan helyen fogunk lakni, ami közelebb van a metróhoz.

Na de még este a Khaosan roadon azért láttunk egy izgalmasat! Szabadtéri thai masszázs. :)

A megfázásom egy picit javult, de azért a forró víz kellett (most én baktattam le érte) aztán bedőltünk az ágyba. Illetve dehogy is, hát pakolni kellett. Szerencsére ez nem tartott túl sokáig, de azért elment vele valamennyi idő. Beállítottunk minden létező vekkert, mert holnap nagy nap - megyünk a szigetre!!!

Professional Speaker

Hehe, hát ez is megtörtént végre. Megvolt életem első "professional speaker" beszéde. Ez a mi esetünkben annyit tesz, hogy Toastmastersen kívül beszéltem egy nyelviskolában. Arról tartottam tréninget, hogy hogyan rakjuk össze a beszédünket, illetve úgy általánosságban, hogyan rendezzük a gondolatainkat, hogy az érthető legyen másoknak is.
Én persze úgy képzeltem, hogy már ez első alkalomért 1 millió RMB-t fogok kapni, de mint később kiderült ez csak egy demo session volt, szóval semmit nem kaptam érte. Ami mondjuk nagyban aláaknázza a dolog "professional" jellegét. :) De ha úgy vesszük ez ugródeszka az első pénzes melóhoz.
A visszajelzés persze pozitív volt, és a főnök már le is akart szerződtetni minden hétvégére, de az nekem túl kötött, úgyhogy az ügynököm (Sophie) most arról tárgyal, hogy meghívásos alapon működjek, tehát nem minden hétvégén mennék, hanem előre lefixálnánk, hogy most tartok 2-3 hétvégén keresztül egy tréningsorozatot, aztán egy darabig akkor megint nem vagyok. Így egyrészt nem vagyok annyira röghöz kötve, másrészt meg tudok más helyekre is menni, 2 millió RMB-ért. :)

Eleredt az eső

4 hónapig sikerült itt úgy élnem, hogy igazából egyszer sem kellett esőben munkába mennem vagy úgy hazamennem. Voltak hatalmas felhőszakadások, de mindig délután, amikor én biztonságban voltam a monitor előtt. Meg párszor szemerkélt amikor mentem haza, de az esernyő nélkül sem volt vészes.
Erre ma reggel már arra ébredtem, hogy szakad. Ez különösen az előző heti szikrázó thai napsütés után volt nagy érvágás. Kicsit keseregtem a sanyarú sorsomon, de aztán csak elkerekeztem az irodáig. Még a legelején vettem egy spéci biciklis esőkabátot, amit most használtam először. Mint kiderült annyira azért nem tökéletes, a lábamat nem nagyon takarta. Legalábbis térdtől lefelé. Szóval azért nedves nadrággal értem be az irodába.
És nem azért mert összehugyoztam magam a félelemtől, hogy megint Kínában kell közlekednem.

Érdekes összehasonlítani amúgy, hogy milyen más a mentalitás két ázsiai országban. Thaiföldön ugyan talán még kaotikusabb volt a közlekedés, mint Sanghajban, de nem azért mert mindenki ment amerre látott, meg megállt amerre látott, hanem mert keskenyebbek az utak, de ugyanúgy sok autó van. De pl. a taxisofőrünk nem volt hajlandó megállni az út közepén (a dugóban), hanem szépen eldöcögtünk az 50 méterrel előttünk lévő megállóig, mert hogy alap, hogy nem állunk meg a forgalom közepén. Utópia lenne ez itt Sanghajban!
Az emberek szépen kivárták, hogy leszálljon mindenki a metróról, és csak utána kezdtek el befelé tömörülni. Az elején egész megrémültem, hogy mit ácsorog ott az a rengeteg ember, aztán a kis gyík-agyamból előjöttek az otthoni emlékek, hogy igazából ez a normális. Ezek után már izgalommal vártam minden metrókázást.
Az angolt is sokkal jobban beszélték külhonban, mint itt nálunk. Talán egyszer volt csak olyan, hogy egy boltban nem tudtuk megértetni magunkat, minden más alkalommal beszéltek annyit az emberek, hogy dűlőre jussunk.

Most már ilyen szemmel is járom majd a környező országokat, hogy hol lenne még jobb a helyzet az itteninél is. :)

Thaiföld - első nap

Hazaértem. :(
Azért a szomorú arc, mert ez a hét Thaiföldön nagyon jól telt! Mostanában minden nyaralásom jól telik. Még szerencse. :)
Naszóval, itten vagyon a koncepció! Minden napnak külön leírást szentelek, és a képeket közbe-közbe fogom szúrni a leírásoknak. (Ez nagyon napirajzos nyelvtan volt, de talán érthető.)

Szóval csapjunk bele!

Szombat reggel indultunk, vagyis nem is annyira reggel, mert a gép valamikor fél kettő körül szállt csak fel. Azért időben kimentünk már a reptérre, mert ugye ki tudja, hogy mi minden jöhet közbe. Szerencsére sehol sem kellett túl sokat várnunk, úgyhogy jutott idő bőven nézelődni. Illetve vásárolni! Énnekem ez teljesen újdonság, hogy reptéren tényleg megéri vásárolni, de úgy látszik, hogy az összes ilyen női kozmetikum meg hasonló miskulancia jelentősen olcsóbb, mert Sophie odáig volt meg vissza, hogy mi minden jó dolgot talált. Persze így is tök drágák voltak, úgyhogy én magamban megköszöntem, hogy nem használok ilyen cuccokat.
Az út nagyjából eseménymentes volt, attól eltekintve, hogy alig volt hely a lábamnak. De mondjuk amúgy is végig aludtam az egészet, mert nagyon beteg voltam. Pár nappal korábban begyűjtöttem valami megfázást, úgyhogy taknyom-nyálam egybefolyt meg nagyon gyenge is voltam. Ilyen gyenge:

Bangkokban aztán persze gyönyörű, meleg idő volt, és könnyedén be is metróztunk a városközpontba. Nagyon okosan itt az összes metró a föld felett megy, úgyhogy remekül lehet várost nézni. Persze sötét volt, szóval inkább csak a fényeket náztük, de azért az jó volt. A központban aztán fogtunk egy taxit, mert a hotelünkhöz nincs közel metró, és a harmadik autót sikerült is rábírnunk, hogy használja a taxiórát. Erről itt mindig meg kellett győződni előre, és sokan nem is akarták használni, hanem csak mondtak egy viszonylag magasabb árat. Persze mihez képest magas, ugye? Thaifőld még mindig elég olcsó, úgyhogy inkább csak elvi kérdés volt, hogy ne verjenek át.
Most a turistanegyed szívében laktunk, a szó legszorosabb értelmében. Van egy aprócska utca Bangkokban, úgy hívják, hogy Khaosan road, itt fordul elő az ÖSSZES turista. Úgy kell elképzelni, hogy mindkét oldal tele van bárokkal, hostelekkel, hotelekkel, masszázs szalonokkal, előttük bódékkal, mozgó árusokkal, stb., és még így is jóval több a külföldi, mint a helyi. Nagy nehezen átverekedtük magunkat a tömegen és megérkeztünk a hotelünkbe.
Ez volt az egyik legnagyobb hotel, és nagyon kellemes hangulata volt. Udvariasak voltak az itt dolgozók, segítettek mindenben, még forró vizet is kerítettek nekem, hogy az orvosságomat fel tudjam oldani valamiben.
Na de nem ez volt a hotel fő attrakciója, hanem ez!

Ez egy uszoda az épület tetején, a 6. emeleten. Nem próbáltuk ki, mert inkább kimentünk csavarogni, de pár képet azért csináltunk, és hát meg kell hagyni nagyon pofás. :)

Először csak a Khaosan roadon csámborogtunk, ettünk mindenféle finomságot az utcáról, gyümölcsöket, tésztákat, turmixot, minden nagyon finom volt. Az egyedüli szívfájdalmam, hogy nem vettem függőágyat, pedig két alkalmam is lett volna rá. A vicces az, hogy pár hete rájöttem, hogy nekem kell egy függőágy. Tehát nem is az volt, hogy ott az orrom alá nyomta a fickó, én meg ugye nem kértem belőle. Kellett volna a függőágy, és ránézésre jó minőségűnek is tűnt, de mégsem vettem meg. Hiába no, trenírozni kell még az agyam, hogy ne utasítsak el élből mindent, csak azért mert valaki megszólít az utcán.
Miután kinézelődtük magunkat elkezdtük tervezni, hogy jutunk el a virágpiacra, amiről már múltkor is beszámoltam. Én ugye nem voltam túl jól, de az volt a terv, hogy ma este kell megnéznünk, mert máskor nem fér bele a programa. A baj csak az volt, hogy még csak fél 9 felé járt, és nekem nem nagyon akaródzott még 3 és fél órát fenn maradni. De megígértem Sophie-nak a virágpiacot, meg tudom mennyire szereti a virágokat, és beharangoztam, hogy veszek neki egy virágot, úgyhogy nem volt visszaút, menni kellett. Viszont támadt az a remek ötletünk, hogy kérdezzük meg, hátha már éjfél előtt kinyit.
Megkérdeztük, és kiderült, hogy ez igazából 24 órát nyitva van, többek között éjfélkor is. Megörültünk, hogy igazából akkor most is mehetünk, taxiba pattantunk, és nem sokkal később már a temérdek virág között lépkedtünk.

Ez a környéken volt, ahol megint transvesztita túltengés volt, de most már legalább felismertem őket. Na aztán persze is lehet, hogy minden felismertre jutott 3, akiről azt hittem, hogy milyen baromi jó csaj.
Amúgy Thaifőldön bóklászni veszélyes egy barátnővel magam mellett, mert annyi sok szép lány van, hogy ügyelni kell rá, hogy valahogy csak titokban bámuljam meg őket. Vagy neadjisten sehogy, bár azért ilyen messzire ne merészkedjünk, ez már sci-fi.

Hosszas keresgélés után aztán megtaláltuk az ideális csokor rózsát, amit aztán egész úton cipeltünk magunkkal. Ez a fénykép a taxiban készült, és a szemfüles megfigyelő észreveheti a szőrös lábamat is a jobb szélen. :)

Miután hazuaértünk bedőltünk az ágyba (főleg én), de előtte szereztem még egy pohár forrú vizet. Vagyis hát Sophie szerzett nekem. Miután már lefeküdtünk aludni, látta mennyire nyomorultul vagyok, kimászott a takaró alól, felöltözött, lement a recepcióra forró vízért, felügyeskedett a harmadikra 2 forró pohárral, és kevert nekem egy orvosságot. Egy kincs ez a lány!

Ilyet még nem tapasztaltam

Nem tudom, hogy ilyen című bejegyzésem volt-e már. Még az is lehet, hogy igen, mert szeretem ezt a mondatot.
Ha volt, az persze nagyban aláásná a hitelességét a mai irománynak. :)

Megdöbbentő dolgot fogok most mondani, mégpedig a közlekedésről. És jót!
Észrevettem egy remek tulajdonságát az itteni autósoknak. A piros lámpa után, 99.9%-ban kivárják a zöldet, nem indulnak el már a sárgába. Ez nem hangzik olyan nagy dolognak, de itt valahogy úgy vannak beprogramozva a lámpák, hogy legalább 2-3 másodpercig sárga, mielőtt zöldre váltana. Én már ott toporgok a biciklimen, meg legtöbbször el is indulok, amikor a sárgát meglátom, de az autósok szépen kivárják a zöldet. (Amit a múltkor írtam, hogy az emberek hamarabb elindulnak, az a biciklisekre vonatkozik. A hozzám hasonló patkányokra.)
Ezen a felismerésen úgy fellelkesültem, hogy követem én is a jó példát, és nem megyek bele a sárgába, hanem kivárom azt a pár plusz másodpercet, és csak akkor indulok.

Kis intermezzo, még mindig van, hogy megbámulnak az emberek, hogy miért állok meg a pirosnál ha egyszer biciklivel vagyok. Kíváncsian várom mikorra jut el a kis gyík-agyukig, hogy a lámpa mindenkire vonatkozik.

Na de intermezzo vége, ez ma egy pozitív bejegyzés a közlekedésről. Elhatároztam, hogy ilyeneket is keresek az úton, hátha akkor jobban fognak telni az úton töltött óráim.

Teljesen más téma, és csak úgy halkan jegyzem meg, mindenféle nyomatékosítás nélkül, hisz egész apróságról van szó, talán még írni is felesleges róla, hogy holnap reggel indulunk Thaiföldre. Egy hét, utazással együtt, de innan az csak 4 óra.
A szombatot, vasárnapot Bangkokban töltjük majd, hétfőn meg tovább utazunk egy paradicsomi kis szigetre, ahol egészen péntekig lebzselünk majd. Búvárkodni tervezünk, motorozni a szigeten, süttetni a hasunkat a hófehér tengerparton, én mindenképpen akarok egy függőágyas pihenést valamikor, aztán még ki tudja mi mindenre lesz idő.
Még sosem voltam ilyen tengerparti nyaraláson, úgyhogy izgatottan várom.

Annyit kell nektek elviselni, hogy egy hétig most nem jelentkezem. Bár ez az utóbbi időben nem újdonság, talán fel sem fog tűnni a változás. :)

A pokol tornácán

Fúrnak. Megint fúrnak!!! Most egy másik szomszéd. Az előző, kb. 2 hónap után végre befejezte az építkezést. Gyanítom, hogy kiütötték az egyik külső falat, és beszereltek egy medencét, ami most kilóg az épületből, mert ilyen sokáig mást nem lehet csinálni.
Lassan kivertem a fejemből milyen elképesztő irritáló, amikor fúrják a falat, erre ma a másik szomszédom kezdett el fúrni meg kalapálni.

Van pár lehetséges megoldás egy ilyen helyzetre.
Kiköltözhetnék a pusztába.
Kiköltözhetnék a pusztába, de egy barlangba.
Átköltözhetnék egy villába! Ez egész jó megoldásnak ígérkezik, attól eltekintve, hogy legalább 50 000 RMB egy hónapra a lakbér, ha nem több. Gondolom.
Kibérelhetném ay egész szintet, plusz még az alattam meg felettem lévő szinteket is. Ez is egész jónak hangzik, de megint ott vagyunk, hogy 35-40 000 egy hónapban.
Vehetnék egy üveg kloroformot, rongyaim már vannak, és minden szomszédomat elkábíthatnám. Aztán kivinném őket a pusztába (talán a barlangba), aztán útjukra engedném őket. Ugye már leírtam, hogy a tájékozódás nem az erőssége a helyieknek. Szóval ezzel valószínűleg meg is lenne oldva a dolog, mert tuti nem találnának vissza.

De még az is lehet, hogy egyikre sem lesz szükség, mert mintha már abba is hagyták volna. Jeeeeee!